District 1 - Kim&Kit

Bocsi, hogy csak ilyen lett, a többi jobb lesz *.* Kimneeek! <33

Fárasztó nap, fárasztó órák, fárasztó percek, idegölő pillanatok. Sajnos fel kell készülnöm rá, hogy az elkövetkezendő napokban bizony nem vár más rám, mint ez. Még mindig félek belegondolni a jövőmbe. A biztos jövőmbe. A lábamban lévő chip, amit Masha-val kaptunk még hónapokkal ezelőtt amiért visszapofáztunk Snow elnöknek biztosítani fogja a halálunkat. Ha Masha meghal vele halok, és ez így megy fordítva is. Ha megpróbálnánk kiszedni akkor is meghalnánk. Számomra már nincsen remény, de nem érdekel, Masha belém öntött egy kis reményt, még ha hiába is. Ahogy ő mondta, nem adhatjuk magunkat könnyen, és lehet, hogy számunkra már nem végződhet ez a játék másképpen, csakis halállal, ettől függetlenül küzdeni fogok. Ha másért nem, hát Dylan-ért. Dylan és Masha az a két ember, akik miatt nem veszhetek el már a bőségszarunál. Masha meghal, ha én is, így érthető, hogy nem szeretném elvenni az ő életét, azzal hogy én magam szerencsétlenkedek. De Dylan más, őt nem csupán azért szeretném megvédeni, mert tisztelem, mert szeretem, és mert megígértem neki, hogy életben maradok ameddig csak bírok - az utolsó még csak nem is igaz rá. Dylan mindig ott volt nekem, egyetlen barátomként mindig ott állt mellettem. Jóban-rosszban kiálltunk egymásért, és úgy szeretem mint a testvéremet, sőt, jobban. Nem bírnám ki, ha őt is elvennék mellőlem. Nicole meghalt. Dylan az utolsó ember akit elvehetnek tőlem. Őt egyszerűen nem adom oda. Semmiért sem cserébe.
- Kitana kicsim, te még ne menj fel a szobádba. Maradj itt a nappali részlegben, mert most fogsz találkozni a mentoroddal. A vonat úton nem volt rá alkalmad, sehol sem találtunk... Ha még emlékszel mire gondolok - pillant rám játékosan szúrós szemmel Sebváltófej, és rámutat a luxuslakosztályunkban lévő hatalmas kanapéra. Csak ekkor esik le, hogy a luxuslakosztály közepén állok, a többiek már mind elmentek a saját szobájukba. Sebváltófej is magamra hagy.
A lakosztály... Nos valóban nincs más szó rá: Luxus. Soha életemben nem láttam ilyen pompás helyiséget. Gyönyörű bútorok, lélegzetelállító díszek. Egy fekete szőrmés szőnyegen ácsorgok, egy kristályasztal mellett, melyen gyümölcskosár van elhelyezve, és orchidea virág egy csicsás, mégis ízléses vázában. A kanapé bőrből van, szintén fekete, mint a szőnyeg. Felettem egy hatalmas kristálycsillár lóg, fénye beragyogja a szobát, és minden még csillogóbbnak tűnik, mint amilyen valójában. A falnál szebbnél szebb szobanövények sorakoznak, és a falba egy hatalmas házimozi van beépítve.
Nagyot sóhajtok.
- Remek, mielőtt megdöglök élvezhetem a kapitóliumi elkényeztetettséget. Baromi jó, ez máris kiengesztel, ha már elküldenek meghalni - forgatom a szememet és nem érzem magamat kényelmetlenül egy ilyen pompás környezetben, sőt, alig várom hogy rommá tegyem. Lehuppanok a kanapéra - ami sokkal kényelmesebb, mint egy átlagos kanapé - és még a lábamat is felteszem az üvegasztalra, hogy egyszerre két luxusberendezési tárgyat is megszentségtelenítsek... Vagy mi. A kezembe veszem a keresztrejtvényt, amit a kanapén találok, és azt kezdem el oldogatni.
Nem kell sokáig várni, hamarosan meghallom a lift ajtajának kinyílását. Nem kellemetlen, sőt, kellemes, kicsit megnyugtató hangja van. Tudom, hülyén hangzik, de nem nyikorog meg semmi, csak lágyan megtöri a túl nagy csendet, ez pedig pozitívan hat a hangulatomra. Mintha a hangulatomon lehetne még javítani, így is hatalmas mosoly terül el az arcomon. Minek szomorkodni utolsó napjainkban nem? Inkább adom a normális Kitanát, még mielőtt beleőrülök, már az előkészületek közben.
Egy megnyerő külsejű, igen csinos nő lép ki a liftből. Nagyon szép, és ha ő lesz a mentorom, akkor valószínűleg van olyan okos és kiváló harcos is, mint amilyen gyönyörű. Kimberly Johnson, mintha már hallottam volna róla. De a Viadalára nem emlékszem, abban sem vagyok biztos, hogy láttam, elvégre kitudja mikor nyert.
- Szia! - köszönök oda miközben bájosan mosolygok rá. - Kitana vagyok, te leszel a mentorom nem igaz? - mutatok rá, és leveszem a lábamat az asztalról, ezzel jelezve, hogy megadom a neki járó tiszteletet, és nem fogom ilyen lazán venni a dolgot - de azért mégis felhúzom a lábamat a kanapéra, magam elé. Elvégre... Ez itt most tényleg élet-halál kérdés. Bár az én esetemben mindegy... Mindenesetre már most eldöntöm, hogy nem szólok neki a chip-ről. Más sem hiányzik, mint hogy máris lemondjon rólam. Hiszen ki akarna olyan gyereket mentorálni, akinél a kudarc elkerülhetetlen?

Kiiiim *o* Bocsi, hogy megint késtem. Nem keveset... <33

Kim hamar a lényegre tér, és ennek nagyon megörülök. Nem próbálja belém erőltetni a nyugalmat, meg a békét, hanem ahogy ő is mondja, a realitás nagyon fontos. Nem élhetünk álomvilágban, az a helyzet, hogy ha kiválasztanak kénytelen vagy mindent megpróbálni, hogy életben maradj. És persze a gyilkolás sem elkerülhetetlen.
Amikor a nevemet mondja csak bólintok, hogy valóban én vagyok az, és nem is szólok bele a beszédébe. Na igen. A kreált Pokol. Valóban igaza van, tényleg oda készülök, és nem lesz elég hamuban sült pogácsát magammal vinni az útra, bár bevallom odabent valószínűleg szükségem lesz majd rá, mert ugyebár nem véletlen az elnevezés: Éhezők Viadala. Lesznek nálam erősebbek, okosabbak, ügyesebbek, és mindenképpen nagyobbak. Megborzongok, ha belegondolok, hogy talán én vagyok az egyik leggyengébb láncszem a kiválasztottak körében. Egy szőke kislány, akinek rózsaszín habos-babos az élete. Vagy legalábbis mások ezt hiszik. Már most tudom, hogy én leszek az első, akit alábecsülnek. Mit tudhat egy tizenkét éves töpörtyű? Fele annyit se, mint a többiek, s bár ezzel tisztában vagyok, mégis, közben nem hagy el az a bizonyos Remény, ami már rég el kellett volna hogy hagyjon, hiszen Masha és én ezt biztosan nem élhetjük túl. Ha ő meg hal, én is, ha én akkor ő is. A sorsunk már azon a bizonyos napon megpecsételődött, amikor Snow elnök egy chip-et rakatott a lábunkba, és ettől kezdve egymástól és persze magunktól függ az életünk. Már csak azért sem engedhetem meg magamnak a halált, mert azzal elvenném Masha életét. És akkor bizony a síromban is örökké forognék.
Kim szavai átveszik a gondolataim felett az uralmat. Ő a mentorom, ő már egyszer kijutott, így hát minden szava egy újabb perc életet jelent nekem. És minden szavát olyan mélyen vésem az agyamba, annyira megjegyzem, hogy úgy tudnám visszamondani egy perc néma csönd elteltével is, mintha valami verset szavalnék, vagy elénekelném valamelyik kedvenc kis dalomat.
- Szóval... Gondolom nem kell lelőnöm a poént rögtön a kiképzőközpontban - válaszolom, és azon gondolkozom, hogy talán jobb lenne eljátszani a bénát. Mondjuk nem is tudom, nekimegyek fejjel a falnak, meg megbotlok mindenben, vagy egyszerűen csak meghúzom magamat a sarokban. Aztán a játékmesterektől elegendő pontot szereznék, és utána mindenkit meglepnék a viadalon. De aztán elvetem az ötletet, elvégre Kim fogja megmondani, hogy mit hogy csináljak. Nem szoktam várni a parancsot, de mivel ebben a helyzetben Kim-en múlik az életem, és az ő tanácsait követve lesz a legnagyobb esélye annak, hogy túlélem - ez hazugság, mivel a halálom és a biztos szó, most már rokonértelmű szavak. Inkább úgy mondanám, hogy az engedelmeskedésem nélkül azonnal meghalnék, míg vele van esélyem tovább életben maradni.
- Az Első Körzetben egy gazdag családban élek. Öt éves koromtól kezdve minden nap tanultam a késelést. Messziről is eltalálom az ellenfelet késsel, többféle módon, szóval mondhatjuk, hogy profi vagyok. A közelharc is megy, vannak technikáim, dee... - egy kézmozdulattal végigmutatok magamon, mintha valami vázát mutatnék be a vevőknek. - Nos, lány vagyok, és tizenkét éves. A legtöbben erősebbek nálam, ha elkapnak, nekem lőttek. De apa megedzett. Tudok futni, így ha tisztes távolságban maradok, hogy ne tudjon hozzám se érni az ellenfél, akkor percek alatt... - nem fejezem be a mondatomat, mert rájövök, hogy éppen arról fecsegek, hogyan is fogom kinyírni a közeljövőben a többieket. Eddig csak bábukat gyilkoltam orrba-szájba. Érző, élő emberen egészen más lesz. Hiszen ők is ugyanolyan gyerekek, mint én, ugyanolyan családdal, ugyanolyan barátokkal, ugyanolyan emberekkel akik otthon várják őket.
- Ha gondolod... - pislogok a konyha felé - meg is mutathatom. Vagy legalább nagyjából - pillantok rá izgatottan.