District 8. - There is no time for us....

Voltak jó idők, voltak rossz idők.... - ez a kedves Sedrix szavajárása, és a hócipőm tele van vele. Mert kit érdekelnek a jó idők, meg a rossz idők, mikor most EZ van??? Sedrix úgy beszél, mint holmi nyugdíjas... Nem hinném, hogy jó gondolat az idegeimen táncolni ezzel. Így is... Megijeszt, hogy hogyan reagálok dolgokra.
Bezárkóztam a szobámba, mert Sedrix annyira az idegeimre ment ezzel a szövegével, nosztalgia, mi? Nekünk már nem lesz rá alkalmunk... De Octavia bejött, hogy emlékeztessen: a vonat mindjárt begördül a kapitóliumba.
Jöjjön, aminek jönnie kell... Szó nélkül felvettem a kikészített ruhákat, megmostam az arcom, és megfésülködtem, majd csatlakoztam a többiekhez is, akik kinn álltak már a kupé ajtajában. Thomas nem bírná ki, hogy ne haladjon valami tökéletes rendben, de hát ez biztos a 3. körzet vére, mert Mr. Sarcherék ugyanúgy állnak szépen felsorakozva, akárcsak mi, a többi körzet pedig nem nagyon kapkodja magát. Pedig a Hivatásosaktól azért elvárná az ember... na mindegy.
Ahogy a Harmadikosokra nézek, azért nem tudom elkerülni, hogy ne lássam meg Matt-et is, és ettől görcsbe rándul a gyomrom, úgyhogy igyekszek úgy helyezkedni, hogy Gavros és Thomas eltakarjon.
- Jól vagy kedvesem? - csicsergi Tiberie - sápadtnak tűnsz!
- Akárcsak a többiek - szűröm a fogaim között, és Gavrosra pillantok, akinek krétafehér az arca, szerintem nem aludt, mióta a vonat elindult. Persze, ez még nem jelent semmit, tudom, hogy Thomas sem alszik.
Amúgy Thomas nem szól hozzám. Hogy azért, mert maga alatt van, vagy haragszik rám, vagy csak túlságosan lefoglalják a tervei, azt nem tudom, mindenesetre nem nagyon váltottunk egy szót sem az incidensünk óta. Sajnálom, úgy sajnálom, de... Talán jobb ez így. Jobb, ha nem vagyunk egymás közelében, mikor meghalunk. Illetve, mikor én meghalok. Számomra ez elkerülhetetlen, ő pedig úgysem hal meg soha, Thomas elpusztíthatatlan.
Abszolút nem érdekelnek a kapitóliumiak, mert túlságosan el vagyok merülve a gondolataimban. Nem csak Thomast kell kikerülnöm, de ott áll Matt a másik sorban. Nem tudom, ő észrevett -e már egyáltalán... Mindenesetre nem veszi a fáradságot azzal ,hogy ezt az értesítésemre adja. Hát persze, nem érdekli, tudom én, láttam a másik lánnyal.
miért is fáj ez ennyire?
De itt úgyis vége mindennek. Győz az igazság. Ha kell, megölöm. Ő volt az utolsó reménységem ebben a világban, és őt is elvesztettem. Véget kell vetni ennek.
Végre begördülünk a peronra, és sorban leszállítanak minket, hogy aztán az idétlen, lefátyolozott boxunkba szállítsanak minket. Meg kell jegyeznem, fenségesen néz ki, de hát inkább az esküvőmön ábrándoznék ilyesmiről, mintsem itt a vágóhídon. Jut is eszembe, vesznek a kamerák, úgyhogy fel a fejjel, és legyél rideg. Felveszem a jégmosolyom, és emelt fővel lépkedek Tiberie után, ám ekkor hirtelen nekem csapódik valaki, fellökve Gavrost, aki nem gyenge gyerek, és elég masszív ahhoz, hogy ne lehessen fellökni, de gondolom a semmi alvás megtette a hatását, meg a meglepetés ereje is.
- Mi folyik itt? - von kérdőre, és ettől a hangtól kihagy a szívverésem. Matt. Úristen, Matt. EGy pillanatra egymás szemébe nézünk, és ugyanolyan, mint rég, féltő, óvó, akinek én vagyok a legszebb az egész világon... Mintha tényleg most látna először. Az hogy lehet...?
Mindegy, most már olyan mindegy. Lesújtó pillantást vetek rá, és olyat teszek, amit még soha - felsegítem Gavrost.
- Hogy kerülsz ide? Ez nem lehet! Ugye ez csak egy vicc?! Te, nem..! Én nem...!- a szívem szakad meg érte. De nem szólok hozzá. El is viszik a közelemből. Csak a súlyos, vádló csend marad utána.
A többiek rosszallóan néznek rám, én azonban rezzenéstelenül meredek Snow elnökre meg a bájos kislányára, és csak én akarok tudni róla, hogy a szememben egy könnycsepp rezeg.
Ez itt nem a mi időnk, kedves Matt...

Már semmiféle reményt nem fűzök a túléléshez, s az élethez való ragaszkodás minden csírája kiveszett belőlem. Mégis mennyi esélyem van úgy, hogy korábbi győztesek is részt vesznek a vérontásban? Bár nélkülük is előre le van foglalva a helyem a Bőségszarunál lemészároltak között. Ezzel talán több személynek is csalódást okozok annak ellenére, hogy egyáltalán nem áll szándékomban, de jobb, ha hamarabb befejezem a küzdelmet, hisz így legalább a Viadalok vége környékén esedékes interjúvolástól megkímélem őket. Így a búcsúzás röpke három perce alatt a bátyáim teljesen hiábavalóan igyekeztek minél több hasznos tanáccsal ellátni, de ez már csak részletkérdés. Olyan sokat egyébként sem tudtak segíteni. A legépeszűbb és egyben legidiótább választ Ellis adta, mikor Raivisszel azon vitatkoztak, milyen stratégiával lesz esélyem a kijutásra, s mikor rákérdezett, ő mit tenne a helyemben, ennyit felelt: " Hát, tartós tejet biztosan nem vennék...". Ezzel vagy arra célzott, hogy biztos nem térek haza élve, vagy arra, hogy ne tervezzek semmit se előre a jövőt tekintve, inkább rögtönözzek. Esetleg mindkettő...
A legrosszabb mégis az, hogy a Viadalig még sok idő van hátra, a várakozás pedig kész tortúra. Mintha lelassult volna minden körülöttem, a vonat monoton zötykölődése pedig csak rontott a helyzeten. Jóformán semmit sem találtam, amivel elüthettem volna az időt és a fenyegető képeket is száműzhette volna a fejemből, a bútorok csavarjainak kilazítása majd eredeti állapotukba helyezése pedig már a harmadik ismétléssel unalmassá vált. Azonban az éjszakák átvészelése tűnt a legnehezebb megmérettetésnek, mikor szinte cikáztak a gondolataim, nem hagyva álomba merülni és kipihenni magam. Az első éjszakán (vagy talán már hajnal volt?) csodával határos módon sikerült valahogy elszenderednem, de véres rémképek nem sok békés pillanattal áldottak meg, s az óta nem sok hajlandóság volt bennem ismét átélni őket.
Már-már vágytam rá, hogy végre elhagyhassam a szerelvényt, mégis kellemetlenül érintett az érkezésünk híre. Mostantól már csak egy hét maradt a Viadalig, s ez a kevéske idő csupán annyira lesz elegendő, hogy teljesen kikészüljek idegileg. Esetleg még arra is jut, hogy a legújabb kapitóliumi divat szerinti bizarr göncökkel ne csak a Kiválasztottak életét, hanem a méltóságukat is elvegyék – bár ez már kevésbé zavar, úgysem maradt sok belőle, mégis hatalmas kimértséggel öltözök át az alkalomhoz jobban illő viseletbe, hisz talán ez az utolsó alkalom, hogy normális ruházatot hordhatok.
Emlékszem, úgy másfél éve a gyár tönkrement gépek tárolására szolgáló raktárában találtak egy csont sovány, kiéhezett macskát. Talán hasonlóan érezhette magát, mint most én: tétován forgatta a fejét, mintha már rég elfeledte volna, milyen a külvilág, vagy esetleg a rég látott színek kavalkádja zavarhatta össze, s nehezen tette meg az első bizonytalan lépteit. A különbség, hogy én nem rohanhatok el a szabadság felé, ahogy ő tette bátorságát visszanyerve, az egyetlen, amit tehetek, hogy türelmesen kivárom a Viadalt.
Az agyam lassan elindulva, fokozatosan próbálja feldolgozni a legtöbb érzékszervemre zúduló tömény hatásokat, s miután szép óvatosan kezd kibontakozódni, előttem is feltárul a kapitólium szépsége – vagy inkább Szépsége?- nem máshol, mint közvetlen Snow elnök mellett. S most, ahogy hosszasan rá szegezem tekintetem, hirtelen mar belém a tudat, hogy nem csak az életem veszítem el hamarosan a viadalon, hanem vele együtt a jövőmet is. Furcsa, hogy eddig sosem terveztem előre nagyobb távolságra, s most, fél lábbal a sírban kellett elkezdenem. A legérdekesebb mégis az, hogy valami oknál fogva képtelen vagyok elvonatkoztatni tőle, minden gondolatomat az ő képe tölti ki. Bárcsak odamehetnék hozzá, elmondani, mennyire gyönyörűnek tartom; fognám a kezét, ha fél; átkarolnám, ha szomorú…
Hirtelen azon kapom magam, hogy zuhanok. Persze nem a boldogság rózsaszín felhőjéről, vagy hasonló dolgok, ténylegesen, s már csak a föld fog meg. Vagy az alváshiány, vagy a pár pillanattal ezelőtti elmélkedésem hatására még az is nehezemre esik, hogy felfogjam, mi is történik. Egy egész emberien kinéző - tehát valószínűleg Kiválasztott, nem helyi- srácot „csodálhatok” meg békaperspektívából, ebből akár arra is következtethetnék, hogy ő küldött padlóra. Mégsem teszem, hála a rajtam úrrá levő hatalmas döbbenetnek, amelynek kiváltója Masha felém hajoló látványa okoz. Bizalmatlanul fogadom el a segítséget, de úgy érzem, nem nekem szól a gesztusa.
Egyszer minden véget ér, ahogy a mostani kis jelenet is, viszont nyomot hagyott bennünk. Eddig sem voltunk az a vidám, csacsogós társaság, de most szinte tapintani lehet a feszültséget. Az már biztos, hogy nem én leszek az első, aki megszólal, hisz lehet, hogy ezzel én leszek minden rossz kirobbantója, majd közutálat tárgya. Bár szerintem már most is az vagyok, de még nem akarom bebiztosítani a helyem. Pedig, annak ellenére, hogy semmi közöm nincs Masha ismerőseihez fűződő viszonyához, már-már nekem is fáj, ahogy velük viselkedik. A vonaton való veszekedése a bátyjával, most meg ez. Nem tudom, ki lehetett a srác, de a viselkedése alapján biztos nem közömbös számára a lány.
Végül egy sokkal kellemesebb foglalatosságot találok magamnak, mint a mások baja miatti kesergés. Lehet, inkább arra kellene szánnom a hátralévő időmet, hogy elrendezzem a dolgaimat, amíg csak tudom, nem pedig újabbakat keresni, ami miatt majd nem fogok tudni elszakadni az élettől, mégis vágyódva figyelem a Lányt tovább, amíg csak lehet.

A papa végül beváltotta az ígéretét, ott lehetttem az első Viadallal kapcsolatos eseményen is, nevezetesen, mikor a vonat begördül a Kapitóliumba.
Mennyi ember, te jóságos ég! Micsoda színes kavalkád, ez a sok ember, ez a sok színes haj, színes arc...
Én is igyekeztem nem alul maradni az öltözködésben, végülis Panem kományzójának lánya nézzen i ki ki úgy, ahogy azt a rangja megköveteli. Hosszú vilgospiros ruhát vettem, hajam lágy hullámokban omlik előre a mellemig, lábamon drágakövekkel kirakott piros szandál a hajamban pedig - stílusosan - rózsa. Fehér. Túl sok volt már rajtam a piros.
Dobogó szívvel figyelem a vonatot, és fülemben csengenek Servita szavai, hogy egy úrinő hogyan áll, ohgyan mosolyog, és főleg lesüti a szemét, és nem bámul illetlenül senkit. Igyekeztem ezt a viselkedést fenn tartani, de alig vártam a nyolcadik körzetet, és vele azt a fiút. Gavros. Gavrosnak hívják.
Szép sorban szálltak le a vonatról, első, második, harmadik, és így tovább. Elkaptam a harmadik körzetes mentor pillantását, furcsán nézett rám, mintha nem tudna hova tenni. Jó kiállású úr lehet, biztos vannak gyerekei meg felesége.
...és az már a nyolcadik körzet. Jön a vörös hajú lány, és...
...és ő.
Elgyötört a tekintete, annyira fájdalmasan néz, hogy a szívem megszakad, és át akarom ölelni a vállát, és megcsókolni a homlokát, és megmondani neki, hogy minden rendben lesz.
Elfoglalják a helyüket a nyolcadk lefátyolozott boxában.
Van egy kis fennakadás, látom ahogy a Papa rosszallóan néz. Az egyik magas fiú fellökte Gavrost, hogy a vörös lányhoz lépjen. Nem látom, pontosan, mi történik, de hamarosan helyreáll a rend.
A Papa szertartásosan feláll, én pedig követem. Lassan végigjárjuk a boxokat, a Papa köszönti a körzetek versenyzőit, én pedig igyekszem elkapni Gavros pillantását.
A nyolcadik előtt leveszem a virágot a hajamból, megszagolgatom, és leejtem Gavros elé. Ragyogó osolyt villantok rá, és pár pillanatra egymásba kapcsolódik a tekintetünk. Esküszöm, látom a jövőt. Háborút látok, veszélyt, tüzet.. AZtán csöndet, békét, és őt.
...és továbbhaladok a papa után.

Itt állok néhány lépésnyire a haláltól, s mégis úgy érzem, most kezdtem el igazán élőnek érezni magam. Belegondolok, milyen lehetne elnyerni a szívét, hallani a nevetését, melyet most szebbnek képzelek bármely zenei mesterműnél. Próbálom felidézni eddig sosem tapintott bőre lágyságát, haja selymességét; elképzelni az illatát, amint átölelve mélyen magamba szívom, a csókja ízét; azt, hogy miként becézgetném... Végre feldereng a neve, melyet még a múltban hallottam, olyan távolból, mintha csak egy korábbi életemből hallottam volna. S most ezerszer édesebben cseng, mint rég, mikor még nem jelentett számomra mást, csak egy elérhetetlen kapitóliumi lányt, akivel valószínűleg sosem fog összehozni a sors.
Az eszem azt súgja, hogy azonnal abba kellene hagynom az ábrándozást, de a szívem emberfeletti erővel küzd ellene. Hiába tudja, hogy elérhetetlen álmokat hajszol, hogy sosem fonódhat össze az Cecilie szívével, s ha mégis sikerülne egy hét alatt, az utolsó dobbanásával csak fájdalmat hagyna maga után. A Viadal után, mely távlatba eddig még sosem mert belegondolni, vajon nem megtörve térne vissza, átkozva mindenkit aki akár közvetve is tehet arról, hogy oda juttatta? Akár Őt is, amiért nem tudta megmenteni a mészárlástól? Mégis hajthatatlan, s a boldogság minden aprócska reménysugara után kétségbeesetten kapkod, nem is gondolva abba, hogy ezzel mi mindent tör össze maga körül..
S ahogy a lány elindul Snow elnökkel, amint az köszönti a kiválasztottakat, oly hevesebben ver, mint még soha. Vajon ha ideérnek, megmernék szólalni? Vagy szükség lenne-e egyáltalán szavakra, hogy kifejezzem az iránta való érzelmeimet? Vagy lehet, hogy valaki kitalál valami őrültséget, és félúton abbahagyják a dolgot, újra fájdalom és kétségek közé lökve engem?
Ezernyi különféle istenséghez fohászkodom, melyek csak eszembe jutnak, hogy ne ez történjen, s ahogy egyre közelebb és közelebb érnek, úgy tűnik, imáim meghallgatásra lelnek. Lélegzetvisszafojtva számolom, hány körzetnyire van tőlem, de olykor-olykor összekavarodok a számolásban, hiszen szinte megrészegít látványa.
Bár örökkévalóságnak tűnik, míg a mi boxunkhoz ér, mégis elérkezik a várva várt pillanat. Megbabonázva figyelem, ahogy a haját ékesítő rózsát az orrához emeli, majd elém ejti, mintha ez lenne a leggyönyörűbb látvány, amit valaha is láttam – és milyen igaz! Sugárzó mosolyát képtelen vagyok nem viszonozni, pedig már oly rég tettem, hogy az óta már százszor is elfeledhettem, hogyan is kell. S ahogy elrévedek tekintetében, mintha megszűnne körülöttünk létezni minden és mindenki, s nem lenne a világon már, csak mi ketten. Bárcsak így volna! Elmenekülni vele a világ végére, és tovább, ahol semmi baj nem találna ránk, s nem lenne szükségünk semmi másra, csak egymásra.
A varázs szívbemarkolóan fájdalmas módon véget ér, ahogy elindul, s csupán hatalmas hiányérzetet és a hófehér rózsát hagyja maga után. Lassan nyúlok a virágszálért, mintha attól félnék, hogy egy óvatlan mozdulattal azt is elveszíthetem. Hatalmas szenvedéssel jár végignézni, ahogy az édesapját követve távolodik tőlem, de képtelen vagyok levenni a tekintetem róla. Számolom a lépteit, s azzal bíztatom magam, még van esélyem utolérni, ha elindulok. Mégis képtelen vagyok megtenni az első lépést…