Lorelai Cabot & Kitana Mortal;; so different than me.

Egyre gyorsabban veszem a levegőt, kezem úgy érezni magamat, mint egy nemsokára nyilvánosságra hozott vásári majom. Ez dühít, mégis valahol mélyen megráz, és fájdalmat okoz. Kifelé nézek az ablakon a Kapitólium közelgő épületeit és fényeit bámulva, minden olyan pompásnak, és tökéletesnek tűnik, mintha nem egy vérfürdőt várnának. Mintha nem az én véremben való fürdésre éheznének. Elmebeteg népség.
Elmebeteg épség, igen. Ezek a szavak annyira csúnyán hangzanak egy tizenéves szőke kis tündér szájából. Mogorvák, és csúnyák, de én leginkább könnyezni kezdek tőlük. Kicsi vagyok én még ehhez. Máskor úgy érzem, hogy én vagyok a nagy lány, aki felnőtt ahhoz a feladathoz, hogy túléljen bármit is. Mégis rá kell ébrednem arra, amire sokan ráébredtek már körülöttem: A Bőségszarú a halálom helye lesz. Annak kell a halálom helyének lennie. És miközben közelgünk a Kapitólium felé még inkább ezt érzem. Egy kislány a nagyvárosban. Mintha most azon nyomban bedugnának az Arénába. Sem fizikailag, sem lelkileg nem vagyok felkészülve rá, na nem mintha erre egyáltalán fel lehetne készülni bármelyik szempontból is.
- Nem számít. Hamar vége lesz nem? Elvágják a torkom vagy a fejembe áll egy balta. Oly'mindegy - hüppögök egyet, mert közben eleredtek a könnyeim. Nem szabadna sírnom. De az a helyzet, hogy most már nem érdekel mit szabad és mit nem. A halálom egy határidőnaplóban lévő bejegyzés. A Viadal kezdetét jelző gong után valahol, valamelyik percben a fejembe áll egy villa. Már csak a a kérdés kinek a határidőnaplójába van ez felírva? Snow elnökébe? Vagy a Főjátékmesterébe? Talán már apa is belevéste...
De ott lesz Masha. És ez azért sokat számít. Ő megvéd, ha nem is miattam hát maga miatt. Hallgatnom kéne rá, és nem megadnom magamat. De neki tényleg van esélye, neki van értelme a reménykedésnek. Mit tehet egy 12 éves kis csaj?
- Leszállás Kitus - szólít meg három perccel később Sebváltófej.
- Nem vagyok Kitus. A nevem Kitana. Megértette... Sebváltófej? - kérdezem, és direkt ezen a nevén szólítottam. Erre persze megsértődik, én meg észbe kapok. - Tudja mit? Ne haragudjon. Csak tudja... félek - biccentek az ablak felé. Jobb ha tudja, hogy nem ő utálom. Csak a fajtáját.
- Jaj semmi baj tündérem - legyint egyet csilli-villi körmeivel, és kifelé támogat a vagonból.
A kijárathoz állok, ahol a többi Kiválasztott is ácsorog. Futó pillantást veszek Mashára, és halványan rámosolygok, de csak úgyhogy senki ne egye észre. Közben végigmérem a többieket is. Gwenen kicsit pihen a tekintetem, de amikor észreveszi hogy nézem, akkor elpillantok, és semmi jelét nem mutatom annak, hogy emlékszem a találkozónkra. Nagyon kedves lány, igazán kedvelem... Éppen ezrét nem szeretnék vele jóba lenni. Ideje komolyan meghúznom magamat, és nem fecsegni az ellenfeleimmel - ez alól csak Masha kivétel, aki nem az ellenfele, hanem az életem ára.
Hamarosan nyílik a vonat ajtaja, és mintha szezám tárulj-t mondtunk vonat, a sok kincs ott van az ajtó előtt. Minden csillog, minden márvány, arany, ezüst, és minden értékes. Csak az a baj, hogy mi nem kapun a kincsekből. Mi a kincsek vacsorájává vállunk... A hatalmas éljenzés azonban nem marad el, az emberek fényképeznek minket a kivetítők ránk összpontosítanak. Az egyiken meglátom az én arcomat. Nem azért, hogy a közönség imádjon, és nem is azért hogy azt higgyék aranyos vagyok, hanem csak úgy önkéntelenül elmosolyodok. A kivetítőn bámulom magamat, sugárzik az arcom ha nem is a boldogságtól, de az örömtől. Örömöt okoznak azzal,hogy ennyire őrjöngenek, és hogy amikor egyre szélesebben mosolygok akkor kicsit mintha a taps s hangosabb lenne. Lelépkedünk a vonatról, és addig le nem veszem a tekintetemet magamról - azaz a kivetítőn látható magamról - amíg a makulátlan tiszta földre nem lépek. Az emberekre pillantok, és arra, hogy egy csomóan engem néznek. Integetek nekik, és a mosolyom sem hervad le. Ez a része még tetszik is a dolognak... Röstellem, de így van.
- Végül is hamar vége lesz nem? Elvágják a torkom vagy a fejembe áll egy balta. Oly'mindegy - dünnyögöm a mosolyomba, és észre sem veszem hogy a mellettem álló Kapitóliumi Aranyhaj mindent tisztán ért a szavaimból. Felé fordulok, és felnézek az arcára, mivel valamivel magasabb nálam. Szólásra nyitom a számat, hogy meg magyarázzam a dolgot, hogy elmondjam hogy amúgy nem így gondolom, csak félek, és össze vagyok zavarodva, és fáj mindenem, de ehelyett összepréselem ajkaimat, s csak bemutatkozok. - Kitana Mortal. Első körzeti Kiválasztott - mutatkozok be, és a kezemet leengedem a testem mellé mivel eddig oldalra integettem vele. Nem fogok kezet a lánnyal, nem tudom, hogy mennyire finnyás ez a Kapitóliumi példány.

A jó kislány ezt csinálja, a jó kislány azt csinálja, a jó kislány am azt csinálja. Komolyan, ha könyvet kéne írni arról, hogy a jó kislány mit csinál, akkor apám lenne rá a megfelelő személy. Ugyanis reggel óta mást sem hallgatok, minthogy viselkedjek jól délután, amikor befutnak a kiválasztottakat szállító vonatok a Kapitóliumba. Komolyan egyszerűen nem értem, hogy minek kell nekem oda ki mennem, és hogy őszinte legyek anyám se nagyon érti. Ő is csak csöndben ül mellettem, nem szól egy szót se. Akár mennyire is imádom az anyámat, ez jobban idegesít, mint az, hogy apám beszél ezekről a dolgokról. Anyám erős, önálló független nő, mondjon már valami épkézláb dolgot, mert ha továbbra is ilyen némán ül, én esküszöm sikítok.
- Rendben? - hallom meg váratlanul apám hangját.
Hupsz, ezek szerint befejezte a fejtágítást én pedig mehetek, csak helyeselnem kell. Igazából ezzel nem is lenne semmi gond, csak azt nem tudom, hogy éppen mi az isten nyilára készülök igent mondani, de végül is tök mindegy, ha nem egyezem bele, holnap is itt fogok ülni.
- Igen, megértettem - felelem úgy, ahogy egy jó kislányhoz illik, persze akármire mondtam is nem fogom betartani, de nem számít, had higgyen, amit akar.
- Ennek szívből örülök, most pedig menj fel és öltözz, mert nem sokára érkeznek a vonatok. Ezt nem kellett kétszer mondani, mivel olyan gyorsan léptem le apám dolgozó szobájából, hogy a nyomomat is alig lehetett látni. Őszintén utálom azt a szobát, mivel… mivel az apám szobája. Lehet, hogy ez gyerekesen hangzik, de akkor se szeretek oda bejárni, főleg akkor nem, amikor ilyen kis előadásokat ad nekem elő. Fent gyorsan átveszem a rózsaszín sortomat és a fehér pizsama felsőmet egy egyszerű farmernadrágra és egy zöld rövid ujjú felsőre. Őszintén, szeretek zöldet hordani, valahogy összhangban van a zöld/zöldeskék szememmel, ezt anyától örököltem, mivel neki konkrétan hínár zöld szeme van, de ez most nem ide tartozik.
Apám már kiabál, hogy ideje mennünk, de én még habozok, majd gyorsan felkapom az asztalon fekvő karkötőt, amit anyától kaptam és már futok is le a lépcsőn. Kint az utcán kellemetlenül érzem magam a sok díszes, színes ember között. Valahogy annyira kitűnök közülük, legalábbis én másnak érzem magam. Miközben egyre előrébb haladunk én a karkötőmet fogdosom. Szeretem ezt a darabot, mivel állítólag a dédnagyanyámé volt, aki a nagyinak adta, aki anyának, aki pedig nekem. A mintáját is egyszerűen imádtam, mivel halak, szigonyok, különféle csomók és ilyen piros-fehér csíkos kör alakok voltak rajta, ha jól tudom ez valami mentőmellény féleség, vagy mi, de a lényeg, hogy szeretem.
Miközben ezen elmélkedem, már ki is érünk a pályaudvarra, ahol abban a pillanatban fut be a vonat. Én nem tudom, hogy ilyenkor mit kell csinálni, mivel kb. 10 évesen volt itt utoljára, sőt azt se nagyon értem, hogy miért kellet idén ki jönnöm, de mindegy is, nem az én dolgom ellavírozok itt, valahogy. Igazából csak céltalanul bolyongok a pályaudvaron, nem is figyelem, hogy merre megyek.
- Végül is hamar vége lesz nem? Elvágják a torkom vagy a fejembe áll egy balta. Oly’ mindegy
Hallok meg váratlanul egy kislány hangot. Amikor fel, akarom mondani, lenézek egy szőke hajú kis tündér kinézetű lánnyal van dolgom. Ha saccolnom kellene, azt mondanám, hogy 12-13 éves, a dünnyögéséből pedig tökéletesen sikerült leszűrnöm, akkor a lány egy kiválasztott. Igazából nagyon sajnálom, mivel szerintem ez a viadalos dolog alapból ökörség, de az én véleményem nem sokat számít, így nem is gyakran hangoztatom.
- Szia Kittana, szép neved van - mondom neki egy kicsike mosollyal a számon. - Én Lorelai Cabot vagyok, de ha jobban tetszik, nyugodtan szólíthatsz Lorinak is - nyújtok neki kezet, mert ő vagy nem akart, vagy… nem tudom, mi lehet a másik vagy, mivel a legtöbb körzetben eléggé jól, illedelmesen megnevelik a gyerekeket. Őszintén; kicsit feszélyezve érzem magam egy kiválasztott közelében, mivel az ő szemében én se lehetek több, mint egy Kapitóliumi. Már éppen egy kérdésen kezdem törni a fejem, amikor a kezemen az a szar - igen az, amit a szökésem után kaptam - elkezd pityegni.
- Mi az … - akarom mondani, aztán lesik, hogy túl közel mentem a vasútállomáshoz, így ő ezt annak érzékeli, hogy meg akarok szökni. Ha őszinte akarok lenni, ez nem is lenne ennyire szar ötlet, és szerintem ezt ott is tudják, ahol ennek veszik a jeleit.
- Távolabb jössz velem a vasút állomástól, tudod; nem akarom, hogy rám küldjenek, az halom békaőrt - sóhajtok egy nagyot, majd Kittana válaszát várom.

A kapitóliumi, azaz Lori eléggé kedvesnek tűnik, és kissé elszégyellem magamat amiért nem nyújtottam előbb én a kezemet. Valamiért magyarázattal tartozást érzek, és amint kezet fogok vele magyarázkodni is kezdek.
- Én... sajnálom. Nem tudtam, hogy akik itt laknak azok... hát hozzáérnek a magamfajtákhoz - magyarázom ki magamat, de nem is számít nagyon, hiszen Lori nem tűnik mérgesnek amiatt hogy nem nyújtottam előbb én a kezemet. Pedig igazán megtehettem volna. Lehet, hogy most aláírtam hogy egy bunkó vagyok. Pedig épp hogy udvarias próbáltam lenni, mégis sikerült az ellenkezőjét mutatnom.
Egyszer csak csipogást hallok, és kicsivel később rájövök, hogy a lány csipog. Illetve a csuklóján lévő valami. Azonnal eszembe jut a lábamban lévő chip, az ami összeköt Mashával, és ami bármilyen lázadást keltő beszédünktől akcióba lép és kinyír mindkettőnket. Illetve ha ő meghal, akkor én is. Ezzel egy életre összekötöttek minket, és biztosan nem nyerhetünk a viadalon. Ha csak nem...
- Hát persze - dünnyögöm halkan magam elé bámulva, aztán eszembe jut, hogy Lori is itt van. Megrázom a fejemet, mintha visszazökkenteném magamat a jelenbe, aztán Lorira pillantok fel. - Mármint, hát persze hogy távolabb megyek - bólogatok, mintha erre mondtam volna, aztán hátra pillantok. A többi Kiválasztott vagy csoportokban, vagy egyedül álldogál, nem nagyon látom, hogy valaki beszélget e rajtam kívül Kapitóliumival. De végül is el kell kezdenem reklámoznom magamat, na nem mintha erre szeretném használni Lori jelenlétét. Nem is akarom ráerőltetni magamat, arra fogad akire akar, de tényleg jól jönne a támogatás, ha túl akarom élni az első pár napot. Utána ha megtalálom Mashát akkor nem lehet baj.
- Lori... én sajnálom, hogy ezt kérdezem. De, muszáj megkérdeznem valakitől aki mégiscsak itt él. Mond meg őszintén: Szerinted valaki is fogadni fog rám? Mármint nem hiszem hogy pénzt fektetnének be, hiszen 12 éves vagyok. Bárki is hinne benne, hogy képes vagyok nyerni? Még én is alig hiszem el, szóval... - hadarom halkan, és remélem érthetően. Nehéz erről beszélni. Mashának megígértem, hogy nem adom fel, és nem is szeretném, de tényleg nehéz ezt betartani tekintve hogy én vagyok a legfiatalabb. Meg Dylan. A monológom közben el indulunk Lorival, kicsit távolabb a sínektől, és amikor befejezem a beszédemet reménytelen arccal pillantok fel rá. Majdnem elsírom magamat, ha erre gondolok. A remény hagy el utoljára. Ebben az esetben nekem nem is volt reményem?

Kittana elnézést kér, amiért nem nyújtott kezet, sőt egy sajnos nagyin igaz magyarázatot ad rá. Erre én csak barátságosan rá nézek, majd legyintek.
- Semmi gond, sajnos az állításodban tényleg sok igazság van, de vannak páran, akik normálisak - mondom, bár az állításomat erősen cáfolja, hogy éppen mögöttünk éljenzik a többi kiválasztottat. Szerintem ez egy nagyon barbár dolog, de persze ez én véleményem senkit se érdekel.
- Köszi - mondom kicsit felszabadultabban, amikor eltávolodunk a sínektől. Szerencsére, ekkor a pityegő hang is abba marad. Ekkor sóhajtok egy nagyot és az előttem álló lányra nézek, mivel azt hiszem, hogy ez egy kis magyarázatot kíván. - Tudod ez a kis… izé mindig csipog, ha közel vagyok a Kapitólium határaihoz, a vonat állomáshoz, vagy éppen a törvényszék épületéhez. Persze oda beléphetek, de csak külön engedéllyel, mert ez az izé, amolyan nyomkövető, hogy mindig tudják hol is tartózkodom jelen pillanatban. Utálom, de büszke is vagyok rá - mondom neki, majd egy kicsit meglepődök a következő kérdésén, mivel erre nem nagyon számítottam, de azért az igazat fogom neki mondani.
Igazából azt szeretném, hogy bárcsak ne lennék ennyire otthon a dolgokban, de játékmester szülőkkel ez kifejezetten nehéz dolog, mivel én akaratom ellenére is ebben a viadal körüli világban élek. Ebben a világban nincsen kímélet, csak kegyetlen harag, halál és pusztítás, amit én egyszerűen nem vagyok képes megéretni, mert ez a kép azt festi rólunk, hogy mi, a Kapitóliumiak is barbár nép vagyunk, pedig ez nem teljesen igaz. Mint ahogyan azt korábban is mondtam; vannak köztünk normálisak is, csak azok vannak kevesebben, de ez most nem lényeg, nem ez volt a téma.
- Tudod, ez a ki kit támogat dolog rendszer a látszat ellenére nagyon bonyolult. Több szempontból épül fel. Tudod… hogy is magyarázzam, mert ez így nehéz, szóval már a kiválasztásnál is néznek titeket, aztán jön a ma esti felvonulás, aztán a pontok, végül az interjú. Ezek után készül egy táblázat, ami összesíti az eredményt. Ezt a támogatók megnézik, de az adatokon kívül sokat számít a körzet, az, hogy hivatásos-e vagy sem, valamint a kinézet. Lányok tekintetében a szépek/aranyosak előnyben vannak. A kor igazából nem olyan döntően sokat nyom. De ha a te adataiddal számolok, akkor 12 éves vagy, határozottan aranyos és az első körzetből jöttél. Szerintem igen az eddigiek alapján van esélyed - mondom el neki azt, amit eddig egy kiválasztott se tudott, szerintem. Igazából ezek nem titkos dolgok vagy ilyesmit, csak ezt azért mégse szoktuk híresztelni, mert szerintem ez olyan, mintha valami állatokat mérnénk, vagy mi. Persze ízlések és pofonok.
- Nehogy azt hidd, hogy én olyan nagy viadalrajongó vagyok, mert ezeket tudom, sőt kifejezetten utálom a viadalokat, csak… - itt megakadok, mert komolyan mondjam el egy kiválasztottnak, hogy a következő hetekben a szüleimtől is függ majd az élete, de végül is, joga van tudni. - Oké, lesz ami lesz, szóval a szüleim is játék mesterek, így kifejezetten belátok a dolgok hátterébe. De előre megmondom, szeretem őket, de nem vagyok büszke a munkájukra, szerintem nem többek, mint gyilkosok. Bár inkább apám az, aki élvezi, anyámon néha azt látom, mintha kényszerből csinálná az egészet - mondom neki magam se nagyon értem, hogy miért. Tudom, hogy már elítél, de talán jogosan teszi és én is ezt tenném az ő helyébe, nem tudom, nem látok be a fejébe, de több dolgot nem is mondok, inkább várom, az ő reakcióját.

Csöndben hallgatom a magyarázatát a csipogóról, és mikor befejezi a monológot elgondolkozok rajta, hogy vajon miért kell ezt viselnie. Abban biztos vagyok, hogy nem hord ilyet az összes Kapitóliumi, kicsit azért furcsa lenne, hogy mindenkin ilyen csipogó van. És amúgy is, egy csomóan még közelebb állnak a sínekhez, és nem csipog semmijük.
- És miért van ez? - kérdezem csevegő hangnemben. amikor aztán csak nem tudom megfejteni mi ez az egész. Talán egy notórius bűnözővel beszélgetek éppen? Azt sem tudom van e itt börtön, és talán azért tartják így itt. Persze, kétlem, hogy az lenne, tekintve hogy nem néznék ki belőle semmiféle bűnőzést. Nincsenek sebhelyei, nincsen kitört foga, és semmi nem jelzi, hogy rossz állapotban lenne. Kicsit még meg is irigylem, amiért olyan gondtalan életet él, és a legnagyobb baja a csipogóval gyűlik meg. Én pedig eközben egy chippel a lábamban rohangálok, ami bármikor megölhet engem, és amúgy is készülök a pár napon belül bekövetkezendő halálomra. Azt hiszem én nyertem a nyomorultságversenyt. Nem érzek e miatt gyűlöletet, csak születni kell jobb sorsra, és nekem is lehetne rosszabb a sorsom. Vagyis lehetett volna rosszabb sorsom, mindaddig amíg ki nem választottak, hiszen most a Körzetekben élő legszegényebbek is szerencsésebbek nálam.
Ezek után ismét hosszasan beszél, de a kérdésemre ad most választ. Érdekes, soha nem tudtam, hogyan is működik ez a támogatás dolog. A Körzetem a legjobb a Második Körzet mellett, így valószínűleg már jó helyről indulok. Kell egy jó stylist, jól kell teljesítenem a pontozásnál, és jó benyomást kell keltenem az interjúnál, és akkor eléggé sok támogatót tudok szerezni.
- Köszönöm - bólintok még mindig a gondolataimba merülve. Furcsa, minél több mindent megtudok erről az egészről, annál inkább kihívásként fogom fel a dolgot. Talán csak fel kell rá készülnöm és... Jaj, miért olyan nehéz belegondolni, hogy napok múlva gyilkolnom kell? Hirtelen remegni kezdek, ahogy belegondolok, hogy ölnöm kell. Tényleg embereket kell ölnöm. Barátokat, olyan gyerekeket mint én vagyok. Ki kell ontanom a vérüket, és meg kell őket gyilkolnom. Minden szemrebbenés nélkül. Minden könny és együttérzés nélkül, mintha egy tapasztalt gyilkos lennék, mintha nem félnék attól, hogy bármelyik percben az én halálomat jelezheti az eldördülő ágyú.
Úristen, én félek!
Abbahagyom a remegést, nem akarok gyengének tűnni. De látható az arcomon az a kín, amit jelenleg átélek. És amit át fogok élni.
- Értem - lehelem, szinte hangtalanul, és rámosolygok. Nem zavar, hogy a szülei játékmesterek. Az sem zavar, hogy talán ők lesznek a vesztem. Most semmi sem számít, már nincs minek számítania. Kezdem nem érteni saját magamat. Egyik percben felerősödök és felkelek a földről, harcolni akarok a végsőkig. De aztán belegondolok, hogy mi vár rám, és elgyengülök, úgy érzem belefogni sem érdemes az egészbe, hiszen végem lesz. Kezdek belebolondulni a gondolataimba. Körbe pillantok. Dylan, igen, vele kell majd beszélnem. Amint fel megyünk a szobánkba ő lesz az első személy, akivel muszáj beszélnem. Csak neki mondhatom el, mert csak benne bízok teljesen.

Kittana kérdésén elmosolyodom, mert természetes, hogy megkérdezi, talán fordított helyzetben én is ezt tennem, nem tudom.
- Azért, mert megszöktem innen - mondom ki kertelés nélkül, majd becsukom a szeme, és elvezem, hogy fúj egy kis szél. Ez felettébb ritka itt, mivel az időjárást is lassan teljes mértékben szabályozzák. Mindenesetre, amikor kinyitom a szemem és a lányra nézek, látom rajta, hogy egy kicsit meglepte ez a tény. - Furcsa lehet ezt hallani nem? Egy olyan ember, aki megszökik a földi paradicsomból. A városból, ahol ez emberek gondtalanul élnek. Tudod ezt csak veletek akarják elhitetni, mert ha más szempontból nézzük, akkor ez a földi pokol. Tudod, most ha akarnám, se tudnám neked elmagyarázni, hogy miért, ahhoz benne kell élni, és meg kell tapasztalni. Ja és vagy 4 évig kihallgattam a játékmesterek tanácskozásait - mondom ezt a végére szúrva, mintha ez nem lenne olyan nagydolog, pedig sokkal inkább ez minősül árulásnak nem az előző.
Amikor elnézek a lány feje felett látom, hogy jön felénk egy kapitóliumi, aki Kittanát keresi. Nem kell olyan nagyon okosnak lennem, hogy rájöjjek, hogy ez nem más, mint az első körzet ceremónia mestere. Igazából pont úgy néz ki, mint egy tipikus kapitóliumi. Nincs vele bajom, én csak kedvesen mosolygok, amikor elnézést kér, isten se tudja miért, majd valami olyasmiről habog, hogy reméli Kittana nem zavart meg engem. Ja és közbe vagy hatszor, közli velem, hogy üdvözli a szüleimet. Igazából fogalmam sincs, hogy mit miért csinálni, én csak bájosan mosolygok, ahogyan kell, mert megígértem, és az ígéreteket be kell tartanom, mert… igazából okot nem nagyon tudok, de azért betartom.
Igazából nagyon utálom ezeket a formaságokat, attól meg különösen feláll a szőr a hátamon, amikor Cabot kisasszonynak szólítanak, de nem tudok ellene tenni, itt a rendszerben van a hiba. Ennek az embernek, én felsőbbrendű vagyok, még akkor is, ha tud a szökésről, mert jelen pillanatban úgy vagyok jelen, mint a játékmesterek lánya. Igaz utálom ezt is, de tenni ez ellen se nagyon tudok.
- Értem - szakítom félbe. - Majd át adom nekik - mondom azzal a diplomata mosollyal és hanggal, amit ilyenkor veszek elő. Persze ezt senki se tudja, mert senkit se érdekel. Majd, mikor lépnék egyet és úgy csinálok, mintha megbotlanék, majd pont úgy kapaszkodom meg Kittana vállában, hogy hallja, amit mondok neki, mert ez fontos, de nem akarom, hogy a ceremónia mester hallja.
- Mindig mosolyogj, még akkor is, ha szomorú vagy, akkor is, ha sírni szeretnél, de a legfontosabb, hogy akkor is mosolyogj, ha megveted a legtöbb Kapitóliumit, mert szörnyű kimondani, de részben tőlük függ az életed. Ja és a pontozáson, ne mutass meg mindent, amit tudsz, hagyj a zsebedben egy aduászt, mert a játékmesterek a szerint támadnak titeket, amit mutattatok - súgom neki, majd felegyenesedem, és remélem, hogy érti, mit akarok mondani, A szerint támadják őket, hogy mit teljesítenek, viszont, ha mindent kihoznak magukból tulajdonképpen ki vannak szolgáltatva játékmestereknek. Ha viszont tudnak valami pluszt, egy lépéssel előttük lehetnek. Ez nem valami sok, de több, mint a semmi. És azért remélem, hogy Kittanának leesett, hogy én belátást nyerek ebbe a világba.
Őszintén nem tudom, hogy miért segítek neki, talán azért mert… tényleg nem tudom, így csak kedvesen elköszönök tőlük, majd visszaállok az apám mellé, hogy megbizonyosodjon róla, nem terveztem semmiféle szökési kísérletet. Legalábbis egyelőre nem…


// Kittana drága, írtam egy zárót^^ köszi a játékot <3, Lor sokat tanult belőle, bár egyenlőre még ő sem tud róla ^^ azért remélem lesznek még jó játékaink (bár Akeriát, ha lehet jóóóó messzire elkerülöm)