Viadal - szoba

Ez egy speciális szoba. Nagy méretű, és az összes Viadal három órás összefoglalóját tartalmazza egy itt lévő polc. Lehet Kiválasztottakról szóló, a Kapitólium hírújságából kitépett újságlapokat is olvasgatni, vagy egyszerű dokumentumokat. Az egész csak azért visszataszító, mert mikor belépsz a vagonba, akkor azonnal a Bőségszaru jut eszedbe. Olyan, mintha a bőségszarunál lennél. Csak itt nincsenek fegyverek a biztonság érdekében.

Hát, ismételten túl vagyunk egy Aratásnapon és talán nem is ért olyan felkészületlenül minket az a tény, hogy a 100. Éhezők Viadala tartogat egy-két meglepetést nekünk. Már kezdődött azzal a gyomorforgató ténnyel, hogy ismételten dupla annyi Kiválasztott lesz és ezt csak tetézte, hogy két előző Győztesnek is be kell majd mennie az Arénába. A hír hallatán legszívesebben a nemrég megevett ebédemet is visszapakoltam volna a tányérra, mert ez már komolyan a pofátlanság felsőfoka. Így esett, hogy ismételten egy kapitóliumi vonaton ülök, de ismételten nem kiválasztottként. Nem, idén ismételten el kell játszanom a jó mentor szerepét, de ezúttal még nagyobb undorral megyek neki a dolgoknak. Vannak olyan mentorok, akiket személyesen ismerek, mégis visszamennek az Arénába… miért? Hogy a sok elmebeteg jól szórakozzon? Százévnyi szenvedés nem volt még elég Panem lakosságának? Szerintem elég volt, bőven. Ilyen sötét gondolatokkal bámultam ki a szobám ablakán, majd mikor megláttam a tükörképemet, hirtelen felpattantam. Nem akartam magamra nézni, mondhatjuk úgyis, hogy undorodtam magamtól. Miért? Frank miatt, aki anno a mentorom volt és most őt is visszaküldik az Arénába, én pedig gyáva módon nem jelentkeztem helyette. Még ez előtt az egész előtt a lelkemre kötötte, hogy ha őt választják, akkor ne merjek helyette menni és én meg most először követtem a mentorom parancsát. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor megmondom az igazat, mégpedig azt, hogy félek az Arénától. Rettegek tőle, egy apró részem sem kívánkozik oda vissza. Felálltam az ágyról és kiléptem a folyosóra, utána pedig egyenesen be a TV szobába. Kíváncsi voltam az idei kiválasztottakra és szerencsére a szobában sincs senki, úgyhogy egyedül lehetek, majd bekapcsolom a TV-t.
Kezdődik az első körzetben, ahol rögtön megakad a szemem a lánykiválasztottján… könyörgöm, még csak 12 éves! Azon már meg sem lepődök, hogy a 2. körzetből jövők is teljesen ki vannak bukva. Az ottani mentorok rosszabbak a sokévi átlagnál. Ha azt hittem, idén nem lesznek komolyabb meglepetések, hát akkor a harmadik körzet miatt majdnem félrenyeltem. Önkéntes? Ilyen sem volt még… Negyedik, ötödik, hatodik körzet… mindegyikük teljesen le volt fagyva, és ahogy elnézem, a hatodik körzetbeli fiú eddig a legidősebb, a mentorok meg. Te jó ég, miért pont a Bull testvérek? A saját körzetemnél direkt félre nézek, és az italommal babrálok, aztán jön a nyolcadik körzet. Thomas Malloy és a húga. Ez kemény menet lesz… Kilencedik, majd a tízedik és végül elérkezünk a tizenegyedik körzethez. Ott a mentoron akad meg a szemem… Ruta Feelt… közvetlen utánam nyert viadalt mindössze 12 évesen.
Kikapcsolom a TV-t, majd elindulok egy felfedező körútra a vonaton és hamarosan meg is akad a szemem egy szobán, ahová benyitok és abban a pillanatban eláll a szavam. A Bőségszaru? Az lehetetlen, itt? Miután jobban körülnéztem, rájöttem, hogy ez csak nagyon hasonlít rá, egyébként egy emlékszoba a már lefutott Viadaloknak. Végül a 97. Éhezők Viadalát is megtalálom és ott egy saját képemmel ellátott újságcikket, ami felett öles betűkkel ez állt: Black Star az Éhezők Viadalának sötét csillaga. Undorodva raktam le a cikket és ültem le hátamat a Bőségszaruban levő építménynek vetve.
- Ez kinek az elmebeteg ötlete volt?

Egy szobában ébredtem, kissé még kábultan néztem körbe, hol is vagyok. A vonaton? Fel akartam kelni az ágyból, de még mindig szédültem, jobbnak láttam visszaülni. Az ágyból szemléltem a kapitoliumhoz képest visszafogót hálót. Éppen egy baldachinos ágyban pihengettem. A falba érdekes mintákat festettek, zöld és a bézs árnyalatokban. Az ágy egy kissé sötétebb volt. Mikor ki már kezdtem úgy érezni nem a tengeren ringatózok, megpróbáltam ki kászálódni az ágyból, ami most jobban sikerült, és nem estem rögtön orra. Olyan jó formát mutathattam az aratásnapon. Elájultam, gyengének tűntem, egy elesett kislánynak! Pedig én nem tűnhetek annak, nem engedhetem meg magamnak… zokogni támad kedvem. Juhú így lehet aztán erősnek tűnni kisírt szemekkel. De hát nem mindegy? Néhány hét és úgyis meghalok… Hiába éltem túl már egy viadalt. Most mehetek vissza.
A szobában volt egy egész alakos tükör, mikor elé sétáltam csak akkor vettem észre, hogy valaki átöltözetett. A fehér ruha helyett most egy halvány rózsaszín hálóing volt rajtam. Arcom sápadt, szemem alatt sötét karikák húzódtak. El is fordultam nem akartam tovább nézni magamat. Inkább megindultam a vagonok közt. Valószínűleg a többiek éppen most nézik végig az aratásról szóló össze foglalót, de semmi kedvem nem volt azt végig nézni amint a legjobb barátnőmet meg engem kihúznak. És ki tudja talán ismerősöket is. Azt meg pláne, nem ahogy Ally önként jelentkezik.
Így csak járkáltam a vagonok közt, néha be-benyitogatva egy-egy ajtón. Gondoltam arra, hogy talán az étkező vagon felé veszem, az irányt hátha bele botlok Fleurbe, de már a gondolatra, hogy étel közelébe menjek elfogott a hányinger. Csak most jut az eszembe, hogy azt sem tudom, ki lesz a mentorom. De jó vagy Ruta!
Találomra benyitok egy szobába. Jézusom… az nem… nem lehet. A lábam újból kocsonyává változik. Egész testemben remegni kezdek. A bőségszaru… elöntenek az emlékek. A vér… a sikoltások… Legszívesebben kihátrálnék a szobából, de lecövekeltek a lábaim. Mozdulni sem tudok, csak meredek előre. A lány arca… a kés a hátába repül. Nem, nem ez nem a Bőségszaru, csak egy szoba. de bármennyire is próbálom magam meggyőzni nem sikerül. Megint szédülni kezdek, és hányinger kerülget. Bravó még mindjárt ide is hánysz! Ez enyhén szólva se az én napom. Meg kell kapaszkodnom valamiben. A legközelebb eső stabil tárgy… hupsz egy ember.
- Bocsánat – motyogom lehajtott fejjel, majd nehogy még egyszer elájuljak, neki támaszkodom a falnak.

Igazából azért annyira nem lepett meg, hogy valaki egy ilyen szobát csinált ide. Ezzel akarják megmutatni, hogy a Viadalok mindig is jelen lesznek az életünkben? Vagy esetleg a mostani Győzteseknek akarják megmutatni, hogy ha akarják, bármikor visszaküldhetik őket ide? Ez utóbbi állítás sajnos igaz és ha az ismereteim nem hagynak most cserben, akkor ez nem most volt így először, csak arról a Nagy Mészárlásról senki sem beszél. Mondhatjuk úgy, hogy az egyfajta tabu. Most, hogy belegondolok, nem is tudom igazán, hogy melyik Viadal Bőségszarujára hasonlít inkább… a sajátomat csak képeken láttam, mert amikor mi ott voltunk, teljes sötétség volt. Még élénken emlékszem arra, amikor az indítófülkéből felemeltek minket. Hirtelen émelygés fog el, lecsukom a szemeimet, de ezzel csak visszakerülök a múltba, három évvel ezelőttre. A szemem csak lassan szokott hozzá a sötétséghez, amikor a számlálót láttam. Mikor megszólalt a Viadalt jelző gong, én és néhány másik ember, mint később kiderült, a Hivatásosok, levetettük magunkat az emelvényről és nekiindultunk. Még emlékszem arra, hogy hirtelen valaki elém került és egy hatalmas jobbegyenessel kiütött, mire én a földre kerültem. Nekikezdtem szitkozódni és akkor meghallottam Destiny hangját, majd felsegített. Nem tudta ki vagyok és így akár meg is ölhetett volna, de szerencsére ez nem történt meg, mert így akkor az előre megbeszélt szövetségünk füstbe ment volna. Szereztünk magunknak egy pár fegyvert, de igazából az erdőbe bemenni egy kicsit nagyobb harc volt, mint vártuk és összefutottunk valakivel, mint később kiderült, Carlos Torressel és egy kis harc után már én sem nagyon tudom hogyan, de a szövetségesünk lett. Kiderült, hogy egészen jó fej, ahogyan a két 6. Körzetis is, Alexander Sisko és Taylor Scarlet. Már a szövetség megszületésekor tudtuk, hogy mi lesz a vége, hogy egyszer fel kell bomlania ennek az érdekbarátságnak, ami a végére már nem csak az érdekről szólt. Mi öten tényleg barátok lettünk és minden egyes társunk elvesztése fájt… mintha kiszakítanának az emberből valami nagyon fontosat. Az emberségét… miután a mi csapatunkból is lett áldozat, már nem igazán érdekelt minket más, mint hogy túléljünk. Először Carlost veszítettük el. Akkor volt az, hogy megfutamítottuk dühünkben a Hivatásosok bandáját. Tudom, hogy volt egy fiú… eltaláltam és aznap este fel is tűnt az égen az arcképe. Akkor éreztem először, hogy felfordul magamtól a gyomrom és legszívesebben ordítva tudtára adnám a világnak, hogy elegem van, kiszállok. Rá két napra Alex és Taylor is elmentek, mi meg szinte elveszítettük a józan eszünket. Kegyetlenül fájt, hiszen kötődtünk hozzájuk és ez olyan tettekre sarkalt minket, amit józanésszel, hideg fejjel végiggondolva sohasem tettünk volna. Ki akartuk magunkból adni a dühöt és erre a tökéletes célpont a két 11. kerületi volt. Mint később kiderült, ők is ránk hajtottak, végül végeztünk velük. Bosszúból tettük, pedig nem is ők tehettek róla és háborgó lelkünk egyenlőre megnyugodott, de ez az állapot nem tartott sokáig. Másnap halt meg Destiny, én meg dühömben és kétségbeesésemben megöltem a támadóját. Az a „híres” hét dobócsillag… hármat már az ágyúdörrenés után vágtam bele. Elborult az agyam, és mint egy sebzett vad, úgy kerestem a további célpontokat és így nyertem meg azt a rohadt Viadalt. Még akkor is gyilkolni akartam, amikor az utolsó ágyúdörrenés is felhangzott, de én már a Kapitólium vérére szomjaztam. Aztán az egész Arénában világos lett, én meg ordítva estem össze. Fájt… és azóta is rettegek a sötétségtől. Érzem, ahogyan egy könnycsepp lassan legördül az arcomon, amit a ruhám ujjával le is törlök. Össze kell magam szedni, nem eshetek itt depresszióba. Azon sem csodálkoznák, hogyha ez a rohadt vonat tele lenne az elcseszett kapitóliumi bagázs kameráival, hogy perverz módon meglessék az újabb áldozatjelöltjeiket. Dühömben egy hatalmasat vágok a mögöttem levő építményre, mire az fémesen megkondul én meg összeszorítom a fogaimat, hogy fel ne ordítsak fájdalmamban… nagyszerű, ezt jól megcsináltam. Lehúzom a nyakamról a sálat és bekötöm vele a jobb kezemet és újra magamba süllyedek, de akkor valaki belém kapaszkodik, én meg hirtelen felkapom a fejemet. A kis alak bocsánatot kér, majd nekitámaszkodik a falnak, én pedig felismerem benne a 11. Körzet egyik mentorát. Lassan feltápászkodom, majd elé lépek.
- Semmi gond. – válaszolom, majd nagy nehezen összehozok egy mosolyt. – Adam Griffin vagyok.