Egy Kapitóliumi lázadó élete vagy is Lori blablablái

Szerintem a cím magért beszél, de majd ide is írok egy kis bevezetőt :DDDD

Tudom senki sem írt, de én akarok Very Happy

Nem sokkal azután, hogy elfogtak a hetedik körzetben:

~Szerintem egyedül is rohadtul el tudom rontani az életemet, úgy hogy azt megköszönném, ha nem működnél közre benne~

Lassan egy napja, hogy elfogtak, de még nem tettek semmit, azon kívül, hogy benyomtak egy luxus kabinba. Nem értem, egyszerűen nem értem, ha ez fordítva lett volna, vagyis, ha egy körzeti szökik fel a Kapitóliumba, akkor őt a tömeg előtt agyon verték volna, de engem… nem engem nem bántottak sőt. Komolyan úgy viselkedtek a békeőrök, mintha valami kis szabályos kiruccanásra mentem volna el, nem pedig elszöktem volna. Még most is előttem van a jelenetm, amikor hasra esem, és az egyik fehér ruhás megáll előttem és kisasszonynak hív, mintha én annyival jobb lennék nála, mintha lenne valami irigyelni való a helyzetemben. Akkor, amikor kisasszonynak hívott, akkor jobban megalázott, mintha csak egyszerűen elhurcolt volna. Talán annyit megköszönhetek az Istennek, hogy a hetedikkörzet lakói között már nem voltak ott, mivel a Kapitólium emberei elterelték őket, hát ennyi még magadatott nekem.
De ez most ne lényeges, ugyanis a „szobám” ajtajából már látom a Kapitólium fényeit- Még nincsenek olyan közel, de már olyan távol sem, mint amilyen távol az elmúlt napokban. Igazából fogalmam sincs, hogy mi vár ott rám, azt se tudom, hogy kik várnak ott rám. Nem tudom, hogy mi lesz velem, de azt tudom, hogy megérte, minden percet megért. Annyira el vagyok merülve a gondolataimmal, hogy észre sem veszem, amikor kopognak az ajtón. Igazából, ha észrevenném, se sokat számítana, elvégre én csak egy fogoly vagyok ezen a vonaton, nem sokat ér a szavam.
- Nos Lorelai, remélem jól érzed magad - hallok meg egy ismerős hangot, amire majdhogynem leesek az ablak párkányáról, amin eddig ültem, mert ha mást nem is, ezt szeretem a Kapitóliumi vonatokban.
- TE, mit keresel itt? - nézek rá kicsit meglepve, mivel mindenkire számítottam ezen a helyen, csak Frank Müllerre nem,
Frankról nem kell sokat tudni elég, Én csak onnan ismerem, hogy ő apám legnagyobb talpnyalója, bár néha az is meglep, hogy apámnak vannak talpnyalói, de ez nem az én dolgom.
- Meglepődsz ezen Lorika? - jön közel, mire én leugrom az ablakból, és a lehető legtávolabb megyek tőle. Ritkamód utálom az olyan tenyérbe mászó, képmutató személyeket, mint ő. - Persze, nem válaszolsz, miért is tennéd? De azért remélem, hogy végig hallgatsz.
Felhúzom a fél szemöldököm és érdeklődve nézek rá, mivel mind a ketten tudjuk, hogy jelen pillanatban nem sok választásom.
- Frank, mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy nincs választásom, így mondjad, hogy minél hamarabb túl lehessünk rajta - sóhajtok egy nagyot, és lemondóan nézek rá, mivel sejtem, hogy valami szent beszéd féle elé nézek. Néha, mint most is ilyenkor, nem éppen értem, hogy Frank mit eszik apámon, és fordítva. Ez a pojáca 20 éves, öt évvel idősebb nálam, de apám többre tartja, mint a saját lányát, de van ilyen.
- Látod Lorika, az eszed miatt szeretlek annyira, ami nem is olyan régen cserbenhagyott, de gondoltál-e arra, hogy a szüleid mit éltek át? Tosztában vagy te azzal, hogy az anyád összeomlott, és sejted te azt, hogy az apád az egész Kapitóliumot végig fürkészte miattad? Na és sejted, hogy én mit éltem át? Gondoltál te arra, hogy összetöröd a szívemet?
- Először is Frank, ismerem a szüleimet, nagyon jól tudom, hogy nem ilyenek. Apám szerintem örömében kánkánt járt, bár a mód… nem hiszem, hogy az elnyerte a tetszését, de biztos vagyok benne, hogy örül. Anyám… őt talán meglepte, de nem hiszem, hogy a kardjába dőlve zokogott, miközben és a hetedik körzetben túráztam. És másodszor; nem érdekelsz te, és a szíves állapota, felőlem békén is hagyhatsz, amúgy mi kezdeni valód van neked egy leendő avoxal? - nézek rá karba tett kézzel, miközben megint csak hátrébb megyek, de sajnos a vagonnak is van vége, így már a falhoz lapulok, annyira távol akarok lenni tőle.
Furcsa de jelen pillanatban inkább állnék egy olyan hetedikkörzeti viharban, mint ami tegnap előtt volt, ahelyett, hogy az előttem állóval beszélgessek ezen a vonaton.
- A szüleid igenis aggódnak miattad, mert te vagy a gyerekek… az egyetlen és aggódnak érted főleg a bátyád…
- Elég - csattantam fel. Beszélhet nekem a képmutató szüleimről, bármiről, de a 17 éve halott bátyámról, nem ezt nem engedem neki. - Őt halott, meghalt, mert beteg volt, érted beteg - kiabálom neki. Mert ez kényes téma, talán az egyik legkényesebb, ami valaha is volt. Soha nem ismertem a bátyám, még a nevét se árulták el nekem, de azt tudom, hogy a szüleim nagyon meggyászolták.
- De Lor, drága. Szerintem ez most nem a legjobb, de árulj el nekem valamit… miért pont 7? Miért nem 11? Ott soha sem találtunk volna meg, az túl nagy lett volna ahhoz. Bár, ha belőled indulok ki, de mindegy is, én csak annyit akartam mondani, hogy készülj, mert egy óra és haza érünk, ahol már várnak téged - mondta majd végre az ajtóhoz lépett. Eleinte nem mondtam semmit, el se akartam köszönni, de hirtelen megtorpant és visszanézett.
- Jaj, és tartozol nekem, mivel én beszéltem le róla mindenkit, hogy nyilvánosságra hozzák a történteket, valamint hála a közbenjárásomnak, és persze apádnak jó esélyed van a túlélésre. Látod, szeretünk mi réged - amint ezeket kimondta, én majdnem neki ugrottam, de nem tettem, ehelyett neki dőltem a falnak és szépen, lassan leültem a földre, majd megfogtam a kezembe akadó párnát és Frankhoz vágta.
- Szerintem egyedül is rohadtul el tudom rontani az életemet, úgy hogy azt megköszönném, ha nem működnél közre benne - mondtam neki gyűlölettől teljes hangon. Eddig nem gyűlöltem senkit, de ő most az első helyre ugrott, azzal, amit tett. Persze nekem már mindegy elvégre hamarosan kimondják a fejemre az ítéletet…

~ Vannak olyan élethelyzetek, amikor csak hallgatni lehet és hosszan nézni, akit kérdezni kellene. ~

Nem tudom mennyi idő telt Frank távozása óta, de én semmit sem mozdultam a fal mellől, mert akármennyire utálom bevallani magamnak, de félek tőle. Valahogy nagyon veszélyesnek tartom kb. mindenkire, aki nincs jóban vele.
Hirtelen kopogás zavarja meg a magányom. Egy rövid pillanatra megijedek, hogy ő jött vissza, de amikor egy avox lány lépe be, kicsit fellélegzem. Amikor pedig jobban megfigyelem, látom, hogy talán még nálam is fiatalabb. De van benne valami nagyon ismerős, de nem tudtam, hogy mi.
Nem is tudtam, hogy mit csinálok, amikor váratlanul kinyújtja a kezét, ami és egy ruhát nyújt felém. Eleinte nem értem, hogy mit akar, aztán rájövök, hogy ezt kell felvennem a visszaérkezéskor. Jelen pillanatban egy bő ujjú fehér felső, és egy bőszáru fehér nadrág van rajtam. Komolyan nem hittem, hogy át kell öltöznöm, azt hittem mindegy milyen ruhába csinálnak belőlem avoxot, persze nekem tökéletesen mindegy, ők tudják.
- Köszönöm - mondom neki, amikor elveszem a felkínált ruhadarabokat.
Látom rajta, hogy meglepődik, mert a Kapitóliumban senki sem szokta megköszönni a dolgokat, csak tudomásul veszik, hogy az avoxok megcsinálják, maximum biccentenek, de ennyi, semmi köszönet. Én egész életemben mindig köszönete akartam nekik mondani, de féltem. Féltem apám véleményétől, anyám reakciójától és a közvéleménytől, de ennek mára vége. Most már mindegy, nem érdekel semmi, elvégre nekem végem.
Furcsa, de annyi kérdésem lenne hozzá. Mit csinált, hogy avox lett? Hol élt ezelőtt? Mennyi ideig tart a „beavatkozás”? Mennyi ideig fáj, és ki osztja be őket, hogy hol és mit kell csinálni?
Komolyan ezeket mind fel kellene tennem, fel akarom tenni, de nem lehet, nem tehetem, mert… mert miért? Azért mert az tanítják nekünk, mert ezt sulykolják belénk? Ez neme helyes, elvégre ők is emberek, olyanok, mint mi, sőt talán jobbak és bátrabbak is nálunk. Nem tudom, de ha most nem beszélek ezzel a lánnyal, akkor …
- Bocsi, várj egy picit - fogtam meg váratlanul a karját.
Szerintem ez a mozdulat mind a kettőnket vártalanul ért. Az avox lány összerezzent én meg, meg se tudtam mukkanni. Tudtam a kérdéseimet, tudtam, hogy fel akarom tenni, de nem jött ki egy hang se a torkomon. Csak meredten néztem a lányt, és elképzeltem magam az én helyzetében. Nem tudok beszélni és éppen egy Kapitóliumi fruskát szolgálok ki, akinek mindene megvolt, de elszökött, mindent eldobott. Valóban az ő szemében nem vagyok több, mint egy hülye csitri. Ezek után mi jogon tartom fogva, így szépen lassan elengedem a csuklóját és lehajtom a fejem, mert nem tudok jobbat. Hirtelen szégyellem magam ezelőtt a lány előtt és hirtelen rájövök, hogy mit kell mondanom.
- Sajnálom - mondom neki, ekkor olyan dolog történik, ami meglep a lány a vállamra teszi a kezét, erre én felnézek és meglepődök.
A lány részvét teljesen néz rám, komolyan úgy, mint aki együtt érez, megérti mit akarok, én csak megbabonázva nézek, mire kedvesen elmosolyodik majd megpaskolja a vállamat és kimegy.
Igazából nem tudom értelmezni ezt a jelenetet de, amikor a lány szemébe néztem, bátorságot is láttam benne. Furcsa, de ebből már nekem is sikerül bátorságot merítenem, így maikor meglátom közvetlen a Kapitólium vakító fényeit, és tudom hogy pillanatok múlva megállunk, már nem félek, attól ami rám vár, mert igyekszem bátornak lenni, és emelt fővel viselni a dolgot…

Folyt. Köv...

» Édes kislány vagy gaz csábító?
» Tornacsarnok - Lori&Adam