- Egy… - mondom, majd lesújtok az egyik katanamval – Kettő… - még egyszer csapok, majd folytatom – Három, négy, öt, hat és nyolc! – mondom. Kezem remeg, és lendületem alábbhagy. Már jó ideje itt vagyok a Gyakorlóterembe, és kitartásomat és gyorsaságomat próbálom javítani. Sajnos azonban ez nem olyan könnyű. 2 katanaval kezdtem, ám oylannyira kimerített az edzés, hogy már csak 1-et bírtam megemelni, sőt mostanra már az is ki-kiesett a kezemből. - Még mindig túl lassú vagyok… - lihegem – Gyorsabbnak kell lennem, vagy nem élem túl! Jó pár bábu jelzi, hogy már jó ideje csapkodják őket, de a vágások, már egyre felszínesebbek lettek. Négykézláb lihegtem, és magam elé a földre meredtem, miközben éreztem, hogy az izzadság végigfolyik rajtam. Összeszorítottam a fogaimat, majd talpra kényszerítettem magam. Odavánszorogtam a mászó falhoz. Nem volt itt senki sem. Direkt éjszakai időpontot választottam, hogy ne zavarjon senki sem, és most is csak pár lámpa világít, hogy lássak valamit. Megmarkolom a hálót, és felhúzom magam. Másik kezemet is felemelem, majd megint húzok magamon, majd megint bal két, és megint húzás. Így ment addig, míg meg nem csúszott a kezem, és én háttal a földre estem. Úgy éreztem kiszökik a tüdőmből a levegő. A helyett azonban, hogy feladtam volna, és a földön maradtam volna remegő végtagokkal feltápászkodtam. Alig álltam a lábamon, de elküszködtem az íjászatig. Nagy nehezen felhúztam az íjat, és lőttem. A nyílvessző a bábu közelébe se szállt. De nem hagytam abba. Megint töltöttem, és ismét lőttem, majd megint, és megint. Míg újaim, már véresek nem lettek. A kardhüvely is kidörzsölte, a kötél is megszaggatta, de ez miatt sérült meg az ér. Letettem az íjat, majd felcaplattam egy létrát. Egy nagyon vékony híd volt a mélység és a túloldal között. Nekiindultam, azonban alig haladtam egy-két lépést hirtelen minden elsötétült, és én zuhantam le. Szemem csuka, mellkasom szabálytalanul vette a levegőt, de eszméletemnél voltam. Még káromkodni sem volt erőm. Hanyatt fekve széttárt karokkal és lábakkal vártam, hátha történik valami.
Gwendolyn Castle Kiválasztottak
Hozzászólások száma : 16 Age : 28 Join date : 2012. Apr. 02. Tartózkodási hely : Panem, ötödik körzet
Hogy mennyire jó ötlet kiszökni, és az éjszaka közepén gyakorolni indulni? Erre a válasz az, hogy semennyire, de hát ez van, sosem a józan eszemről voltam híres, szóval igazából nincs baj. Ahogy végigosonok a folyosókon, kicselezve a katonákat, avoxokat és kamerákat büszke vagyok magamra, hogy ezt meg tudom tenni. Na jó, senki se higgyen ilyen Májernek, igazából a szobánkban felejtettek egy kimosott katonai egyenruhát, ami sikeresen fölkaptam, majd úgy indultam el. Megjegyzem így könnyű, de akinek van agya, az szerencsés, akinek nincs, az így járt. Meg úgy őszintén? Biztosan nem fognak egy kiválasztottat sem kinyírni nem sokkal a viadal előtt, szóval igazából mindegy. Ha lejutok, nyert ügyem van. Úgy megyek el a katonák és avoxok mellett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Amikor a gyakorlóterem ajtajához lépek, megtorpanok egy pillanatra, mert nyitva van. Zárva kéne lennie, azt mondták, hogy ilyenkor zárva van, elvileg mindig, zárva van, ha nem vagyunk itt. Azonban, amikor belépek zajokat hallok, mintha valaki gyakorolna. Átfut az agyamon, hogy esetleg egy kapitóliumi döntött a testedzés mellett, de ezt az ötletet egyből kiverem a fejemből, mert lehetetlen, egy kapitóliumi biztosan nem ide jönne. Mindenesetre a tétovázás helyett belépek az elszeparált térbe, majd becsukom az ajtót, hogy úgy nézzen ki; zárva van minden. Gyorsan megszabadulok a katona ruhától, ami alatt a gyakorlóruha található, nem nagy cucc, de megteszi, jobb, mint a lopott ruha. A csarnok felé menet már nem hallom a hangokat, így egy pillanatra megtorpanok, majd megrázom a fejem és örömmel konstatálom, hogy kezdek megőrülni, mert már képzelődök is. Ahogy belépek a fegyverekkel teli helységben felpattannak a villanyok és egyből a maximumon kezdenek világítani. Erre a tényre már összehúzom a szemem, de nem csinálok semmit, mivel ugye nagyon tudnék. Az íjász pályához megyek, ahol szándékosan félhomály uralkodik, csak a táblákat lehet látni. Leveszek egy íjat meg egy nyilat. Csúcsminőség mind a kettő. Szinte az ember tenyerébe fekszenek, két nyíl van nálam, az egyiket belefeszítem a húrba, bemérem a célt és elengedem. A nyíl süvít, majd beletalál a közepébe, pontosan. Erre elégedetten elmosolyodom. Nem vagyok valami „hűdenagyonkiképzett” de azért én is képes vagyok egy-két trükkre. Azonban minden kiesik a kezemből, amikor a felvillanó halovány fényben egy testet látok meg, amint ott fekszik, szinte már élettelenül. Egy pillanatig állok, mint egy sóbálvány, majd odafutok hozzá. Ahogy az arcára nézek, már tudom is, hogy kivel állok szembe. Sajnos elég jó a névmemóriám és ez visszaüt. Nico Walker, kiválasztott, pont mint én. Amikor a pulzusára teszem a kezem felsóhajtok, hogy nem halt meg . - Hahó - rázom meg a vállát -, ébredj fel! - de semmi, nem reagál, holott még hosszú, barna tincseim is az arcába lógnak és csiklandozzák azt. Gyorsan felpattanok, majd ki megyek a fürdőbe - milyen rendesek, hogy legalább az van -, majd egy otthagyott felmosó vödörbe hideg vizet öntök, melyet egyből a fiúra öntök, mint visszatérek. Remélem, hogy a sokk magához téríti. Nagyon remélem.
