Kapitólium

Kezdődik! A hataéams kivetítőn kisérhetik figyelemmel teljes nyugalommal a kapitoliuiak ezt a hatalmas eseményt. Alig várom már a felvonulást! De elötte még ott az aratásnap! Annyira izgalmas!!!

...ez már a sokadik volt. A sokadik kínzás. Nem bírtak velem szót érteni,csak egyfolytában kaptam a pofámba, hogy megtanítsanak a jómodorra. Még mindig nem értettem, miért nem nyírnak ki végre.
Félhullán fetrengtem a cellám padlóján, mikor bejöttek újra értem. Na, most tuti kivégeznek - villant át az agyamon. BEvonszoltak egy szobába, ahol semmi más nem volt, csak két szék, meg egy televízió a falon.
Nem értettem, itt akarnak kinyírni, vagy mi? Nem úgy néz ki, mint egy vágóhíd-szoba.
A kezemet összebilincselik, és belémnyomnak egy injekciót, amiből nem érzek mást, csak tompa szúrást. Mi a...? Először irtózatosan beszédülök tőle, de tíz perc nem telik belé, és elkezd kitisztulni a látásom. Áhá, ezt az injekciót már ismerem, akkor szokták beadni, ha azt akarják, hogy tovább bírjam a fájdalmat. Nem tudom, hogy most mi a szándékuk velem.
A Főjátékmester is velük van, de nem értem, mit beszél hozzám. Egy darabig ült mellettem a széken, aztán kiment.
Kifejezéstelenül bámulok a TV-re. Vajon milyen baromságot kell végignéznem?
Ahogy Panem himnusza megszólal, belémhasít, hogy milyen nap van. Valószínűleg az Aratásnapok összefoglalóit kell végignéznem.
A bilincset levették a kezemről, miután magamhoz tértem kicsit, de eszem ágában sincs megpróbálni kiszökni. Először is, belefáradtam, és nem érdekel, másodszor pedig, tudom jól, hogy törhetetlen itt minden. Bármit próbálnék, max kapnék egy kis áramütést még pluszba, és nekem fájna.
De már így is nekem fáj.
Letörlöm a vért a szám sarkából, és engedelmesen nézni kezdem az összefoglalót.
Már az első körzet kiválasztása érdekesen indul. Gyönyörű, szőke kislányt választanak ki, iszonyatosan sajnálom, ahogy a döbbenet végigömlik az arcán, ahogy hasraesik, ahogy kiindul a pódiumra, már ettől elönt az ideg, alig bírom követni a kavarodást az önkéntesek körül, végül egy hasonlóan pici szőke fiút választanak ki mellé. A fogamat csikorgatom dühömben, ez mennyire aljas, vajon mennyire esélye lehet ilyen kicsi gyerekeknek az Arénában?
A második körzetnél kicsit előregörnyedek, minden idegszálam megfeszül. Nekem kéne ott lennem, hogy önkéntesnek jelentkezzem. És különben is, túlságosen élénken él az emlékemben a tavalyi Aratás. Kenny és Lily. Annál nem lehet rosszabb idén sem.
...de tévedtem.
- Megan Bass - húzzák ki a lányt, és nem tudom, jól hallottam-e, cseng a fülem. A húgomat látom a pódiumra lépni, sápadt, és én nem vagyok ott vele, hogy megvédjem, hogy jelentkezzek mellé.
-Nem. - suttogom magam elé - Nem. Nem figyelek, ki kerül mellé, annyira le vagyok döbbenve, reagálni sem tudok rá. Döbbenten meredek magam elé, és tévedtem, mert lehet überelni a tavaly Aratást... De még mennyire... A húgom van ott, az ő nevét húzták ki... De még mindig nem jut el igazából a tudatomig.
Aztán, mikor kezet ráz a sráccal, elönt az iszonyatos düh,és ököllel a padlóba csapok. Természetesen nekem fáj, de már olyan mindegy, tehetetlen vagyok, és szörnyűségesen dühös, bosszúra szomjazok. Tessék, ez lett a vége a kapitóliumi kiruccanásnak. Behúzták Megant a gépezetbe.
De ha Megant behúzták, akkor...
Tátott szájjal nézem a televíziót, ahogy megjelenik a Harmadik körzet címere, és Aratásnapja. Úgy szorítom ökölbe a kezemet, hogy az izületeim teljesen elfehérednek. Ha MEgant behúzták, akkor...
Lélegzet-visszafojtva várom a Harmadik lánykiválasztottjának nevét.
Csak őt ne. Könyörgöm. A húgomat már megtaláltátok, ti szemetek, könyörgöm...
- Skyler Gallico - olvassák a nevet, és én úgy maradok, ahogy eddig, de félig megkönnyebbülök. Pofátlanul fiatal a kislány, de annyira boldog vagyok, hogy nem azt húzták, aki... akire én gondoltam.
Ám ekkor egy szőke hajzuhatag, és egy fájdalmasan ismerős hang válik ki a tömegből.
- Nem. - suttogom újra. Aztán, mikor felismerem a lányt, felpattanok a székről, összevert tagjaimmal nem törődve, kiabálni kezdek. - NEM! NE!!
Jelentkezett helyette. Allison Jade Woodrow. Belesajdult a szívem. Olyan szép volt, hogy ez csak egy rossz álom lehet. Vérvörös ruhában, kibomlott hajjal, elszántan állt a pódiumon, ugyanolyan testtartással, ahogy a húgom az előbb... Mind a ketten, mind a kettőt ide hozzák, meg a szőke kislányt és kisfiút, és...
Azon kapom magam, hogy összegörnyedve fekszek a padlón, és üvöltve bőgök. Tíz körömmel kaparom a márványpadlót, két körmöm le is szakad, de az se fájhat jobban. Üvöltök, és érzem, ahogy a könnyek patakzanak az arcomon. Mi a fene folyik itt? Mit követtünk el? Mit?
A Negyedikből egy gyönyörű szőke lány, és egy jó kiállású srác. Az ötödikből egy barna gyerekarcú leányzó, a hatodikból...
RORY. RORY!!! - fáj, ahogy értetlen arcát látom. Nem érti, hogy kerül oda. Nem érti, mi a fene, nem érti, miért nem ébred már föl.
A Hetedikből barna hajú, olivabőrű lány üti meg a szemem, és a mentorok közül egy öreg bácsi.
A Nyolcadikból, THOMAS MALLOY.
Rögtön eszembe jut, ki ő. Twitch. Thomas. Körbe-karikába. És ez a vörös lány, nagyon ismerős... Eszembe jut a kislány, aki bemászott hozzám a bunkerbe.
MASHA.
A kilencedikből is egy csinos szőke kislány.
A Tizedikből szőke fürtös srác, és barna leányzó.
A Tizenegyedikből...
Az ott... RUTA. Bár Rutát pont tudtam, hogy visszamegy, de így, hogy ez már visszavonhatatlan...
Tényleg tévedtem. Most HAT embert ismerek azok közül, akik az Arénába mennek. Megannál és Allisonnál szakadt el a cérnám, a többiek már csak egy-egy kegyelemdöfés. Elsötétül minden, csak a tehetetlen, fájdalmas düh vág a földhöz. Hogy rohadna szét az egész Kapitólium. Kinyírnám, mindet. Elviszitek meghalni őket? Megöltök engem? Ha egy körzetembelit verek így meg, akkor csak ünnepelnének hogy milyen életrevaló vagyok, és, hogy a srác miért nem védte meg magát? Meglett volna az esélye. Istenem, milyen jó, hogy szétvertem, milyen kár, hogy nem sikerült szétloccsantani a fejét!
Aztán kimerít a düh, és csak kétségbeesetten bőgök tovább a jéghideg márványpadlón. Ez a tehetetlenség a legrohadtabb. Ha bejön valaki azon az ajtón, nekimegyek. Megan... Allison... Rory...Ruta.. Mind meg fognak halni.

- ... három, kettő, egy. Mehet! - számolok vissza, és mondom a fülesbe az utasítószót. Az irányító szobában vagyok, középen állok. A Játékmesterek a helyükön ülnek, és máris elkezdik bevágni az Első Körzet Aratásnapját, amit most éppen élőben közvetít a Kapitólium tv-je. Ezután kezdődik majd a Második Körzet, és így tovább a Tizenegyedik Körzetig, amíg az összes Kiválasztott fel nem száll a vonatra.
Most munkához vagyok öltözve. Továbbra is magassarkú van rajtam, tűsarkú, de ebben kényelmesen el tudok lenni, még ha munkáról is van szó. Úgyhogy ez maradhat. Viszont koromfekete csőnadrág van rajtam, ami az egész lábamat eltakarja. Egy vörös selyem felső van rajtam, nem túl mély kivágású, de tudok benne lélegezni, és nincs felhúzva a fülemig, és e felé pedig egy mell alá érő fekete bolerót vettem ma fel. A tegnap átfestett vörös hajzuhataggal nem kezdettem semmit. Apró loknikban omlik a vállamra, és csak annyit tettem vele, hogy az egyik oldalon csattal feltűztem a hajamat, így azon az oldalon nem lóg a szemembe néhány tincs. Ja és azon az oldalon ahol feltűztem a hajamat a fülemben van egy kis elektromos cucc, amin keresztül hallom a körzetekben lévő a rendezvényért felelős emberkéket, és ők is hallanak engem. Ők szólnak, hogy mikor van minden kész, én pedig innen utasítom az ott lévőket, és az ittlévő játékmestereket, hogy mikor mit csináljanak.
Most meg kell várnom, amíg az Első Körzet kiválasztottjai bemennek a Törvényszékre, aztán megyünk a következő Körzetre.
Sunshine. És ó, a jó öreg Jarell. Aztán meg egy szőke hajú kislány, Kitana. És a következő kiválasztott helyére kettő önkéntes is jön. Az egyik ráadásul tizenkét éves. Úristen. Ezek az emberek egyre nagyobb elmebetegek, gondolom magamban, de aztán vállat vonok, legalább izgibb lesz az öldöklés.
- Dax, tiéd az Első Körzet. Nézz utána az összes Kiválasztottnak! Kor, anyagi helyzet, család, és ha mentor, akkor annak is, hogy hányadik Viadalon nyert, illetve ha annak van valami érdekessége akkor azt is - fordulok az egyik barátomhoz, Daxhez. Ő olyan negyven éves lehet, és neon zöld, tüsi haja van, természetesen a hozzá illő neon zöld öltönnyel. Jó fej, és benne bízok, mert nagyon régóta Játékmester. Általában olyanoknak osztom ki a Kiválasztottakat, akik tudnak bánni az információkkal, és akik biztosan nem sz@rják el a munkájukat. Egy zöldfülűre sem bíznám rá az ilyen feladatokat.
- Máris! - válaszolja, és azonnal elkezdi az Első Körzetről való információkat kutatni, az adatbázisba megy, és onnan kiböngészi a keresetteket.
- Második Körzet... három, kettő, egy. Mehet! - mondom, és ezennel elkezdődik a Második Körzet aratása.
Charlotte Bradford, remek. Darren Winslow. Nahát, ez a gyerek valami zseni. Nem tudom, hogy hányas IQ-ja lehet, de azon kevés lepratelepiek közé tartozik, akiket elismerek.
Megan Bass.
Steven Bass húgocskája. Csak a munkámhoz való tiszteletem akadályoz meg benne, hogy elvágódjak a földön, és a hasamat fogjam a röhögéstől. B@szd meg! Hogy nekem mért nem jutott ez eszembe? Igaz, most letagadnám, hogy nincs benne kezem a dologban, de az igazság az, hogy sajnos nincsen benne. Semmi közös nincs ahhoz a véletlen egybeeséshez, ami most történt. Kiválasztották a kis barátocskám húgicáját. Na ez hogy tetszik Cukorborsó? Szinte eddig hallom az ordítását...
A következő kiválasztott Ryan. Oké, valami ismeretlen tökfej. Reménykedünk, hogy véres jelenetekkel is megajándékoz majd minket.
- Kourtney, tiéd a Második Körzet. Ugyanúgy gyűjts ki mindent róluk, mint Dex! - fordulok az egyik női játékmesterhez. Ő bólint, és nekilát.
- Harmadik Körzet készül. Három, kettő, egy. Megy! - szólalok meg, és elindul a Harmadik Körzet Aratása.
Allison. Jézusom, ekkora elmebeteget. Hogy lehet valaki ennyire, de ennyire, de ennyire hülye? Nem gondolja, hogy talán Akeria is nézi az adást, és Akeria is hallja, hogy egy Kapitóliumban őrzött pasasért jön? Talán nem esne le nekem sem. Ha nem mondta volna a kis Stevenöm, hogy egy Allison nevű lánnyal akar találkozni - amit persze végül vissza is mondott, mert senkivel nem akar találkozni. Ezek után jó, hogy szólok az Elnöknek is erről, illetve a Főbékeőrnek, hogy sokkal jobban őrizzék Stevent.
Így tovább folyva folyvást mennek az Aratásnapok. Alycia; a Castle csaj; egy gyanúsan 'lesz@rom' gyerek, Rory; a sötétebb bőrű Bonnie. És a drága Tragikus Gyilkos, Thomas Malloy. Mindig is bírtam ezt a fiút, bár lerí róla, hogy ő nem nagyon csíp engem. Nem baj, mert ő nem nagyképű, és nem nagyszájú, hanem udvarias, és nem mondja ezt ki. Aztán a szép húga, Masha Malloy. Érdekes viadal lesz, bár hiányozni fog Thomas... Már nem mintha előre temetném. Aztán jön a csaj, akinek nem tudom kimondani a nevét: Narafay, vagy Nerefey, vagy... hagyjuk. Naima, és a jóképű Calix. Aztán Fleur, és a már ismert Ruta Feelt. Ruta is aranyos kislány, és ő is azok kevesek közé tartozik, akiket elismerek. Tizenkét évesen nyerni a viadalon... vagány.
- És vége! Himnusz! - mondom, mire a Kiválasztottak képeit sorban leadják (névvel plusz körzettel) és közben Panem himnuszát játsszák. És vége.
- Rendben. Szép munka volt emberek. Legközelebb találkozunk amint a Kapitóliumba érkeznek a Kiválasztottak, és jön a nyitóünnepség. Viszlát emberek, jók voltatok! - mondom, mire mindenki lehagyja a termet. Jómagam is távozok.
Azonnal a házunk alatti katakombák felé megyek. Látnom kell a drága foglyomat. Hiányzik a Cukorborsó. Na jó nem. Csak látni akarom, hogy mit szól az érdekes kiválasztottakhoz. Meg amúgy is, talán Steven előtt nagyobb biztonságban vagyok, mint Samuel, a fiam előtt, aki valószínűleg azonnal leakarja majd tépni a fejemet, mert az igaz szerelme megy a mészárlásra. Nem volt hozzá közöm... Sajnos...
- Szerintem ha bemegy oda, akkor meghal - mondja az egyik őr.
- Akkor először menjenek be Önök, kérem. Kötözzék meg úgy, hogy ártalmatlan legyen. Utána jöjjenek ki, mert négyszemközt szeretnék vele beszélni - válaszolom. Hamarosan nyílik a 'borzasztósokzáras' acél ajtó.
- Mehet, Miss West - mondja az egyik őr, és kijönnek a szobából. Én bólintok, és kinyitom az egyébként áttörhetetlen ajtót. Steven ezúttal sokkal jobban meg van kötözve, mint múltkor. Több kínzása is volt azóta, de úgy tűnik az események újabb erőt adtak neki. Hiába küzd azonban, ilyen áttörhetetlen cuccok ellen mit sem ér az a kevés, vagy sok erő, amit a feldúltsága teremtett neki.
- Szió, drága! - mondom, és leülök egy székre.- Látom nagyon tetszett a mozi - kacsintok, és elvigyorodok.

Nincs időm kibömbölni magam, megint jönnek a fehérruhások - már baromira unom őket, megint kaptam egyet a pofámba, és nem érdekel már. Vér csorog a szám sarkán, de nem nyúlok oda, hogy letöröljem. Kit érdekel. Olyan erősen megkötöznek, hogy alig tudok lélegezni, biztos félnek, hogy szétszedem Akeriát. Szét is szedném. Tuti az ő keze van a dologban.
Be is jön, önelégült, boldog pofával mint mindig, és szikrát szór a szemem. Ha pillantással ölni lehetne...
De sajnos egyelőre azt nem tudok.
- Mi a francra volt jó ez? - szedem össze minden erőmet, és üvöltök mint a sakál - Minek kellenek ők is, én nem vagyok elég? Itt szórakoznak velem, ahelyett, hogy kinyírnának, és akkor még berántják... őket is? miért olyan menő ez a lesz*rom stílus? Nem bírom felfogni. Maguk olyan semmilyenek, hogy az ember bele kifordul. Maguk kib*ott unalmasak. Mindig ugyanaz. Nyírjuk ki, tapossuk meg, alázzuk le, és adjuk elő, hogy mi vagyunk a nagy f*sza jégkirálynők. Hát baromira nem menő. Sőt. Dögunalmas. Nincs valami más a tarsolyukban? Nem félnek? Egyszer majd fordul a kocka, és ugyanezt kapják majd vissza. Akkor egyből nem lesznek ilyen jégkirálynők, sőt, sírni fognak a mocskos kis életükért. Szánalmasak. Mind. Tudom, azt gondolják, hogy mi senkiháziak vagyunk,de pont az alcsonyítja le magukat is a mi szintünkre, hogy így viselkednek. Rohadtul gáz. Maga is gáz. Meg az összes ribanc itt a kapitóliumban.
Nyíltan kapitólium-ellenes megnyilvánulásaim vannak, de perpillanat miért is érdekelne? Úgyse valószínű, hogy kijutok innen, és legalább egyszer elmondtam egy célszemélynek, hogy mit gondolok róluk. Akeria egyelőre nem szól, lehet most tervezi a legújabb kínzásomat, de ennél rosszabbat már úgysem tud kitalálni, szóval nem érdekel.
- Magának komolyan örömöt okoz, ha kislányok ölik egymást? Ez kib**ott beteg dolog. Mármint gondoljon már bele. Nézze meg a csinos pofijukat, komolyan az a buli, ha szétverik őket miszlikbe, meg apróra aprítják? Ezek már nem fognak kölyköket szülni ennek a rohadt Panemnek a dicsőségére, és az átokverte Kapitólium szolgálatára. A maguk népessége sem tart örökké. Ismerem a népességadatokat, mert maguk annyira szánalmasak, hogy simán be lehet hatolni a rendszerükbe. Erősen fogynak, mert a sok plasztikai műtéttől meg génmanipulációtól a nők háromnegyede meddő. Előbb -utóbb kénytelenek lesznek körzetiekkel keveredni, és akkor gondolom szép példányok kellenek majd. És akkor aprítják a szép kislányokat. Azt gondoltam maguk okosabbak ennél. - arról nem is beszélve, hogy minél inkább fogynak, és mi minél többen leszünk, annál esélyesebbek vagyunk megnyerni egy közelgő forradalmat. És nekünk még csak szép emberek se kellenek hozzá.
Elfullad a hangom, a sok, gyűlölettől indulatos duma kifullasztott. Zihálva szedem a levegőt, és vértől csöpögő orral nézek Akeriára, égj csak el a tekintetem tüzében, te ocsmány kapitóliumi banya.
- Jobban tenné, ha most azonnal kinyírna, - teszem hozzá, de szükségtelennek tartom megmagyarázni, hogy miért.Már így is eleget beszéltem. Most ő jön, de gondolom semmi értelmeset nem fog reagálni arra, amit mondtam - megjegyzem, ez csakis a színtiszta igazság volt - hanem majd előad egy flegma monológot, hogy én milyen szánalmas vagyok, meg érzelgős, és hogy ő mennyire menő, mert azt tehet amit akar, és ő különben is kapitóliumi, meg mittudomén. Elég egyszerű nő.

Nem szólok közbe, mert... mert rohadtul szórakoztató. Ha lenne nálam kamera akkor felvenném, és esténként lejátszanám magamnak, csak úgy esti mese gyanánt. A morbid vígjáték... Horrorfilm. Pont beleillik a képbe a véres pofája, meg az eltorzult arca, mintha mindjárt átváltozna valami vérengző vadállattá, és leharapná a fejemet. Vagy már átváltozott? Oké, erre még nem jöttem rá, úgyhogy ez valami logisztikai jelenetnek is elmegy. Logikus mese horror. Rendezte: Akeria West, főszerepben: Steven Bass, cím: A Kapitólium visszavág, alcím: Elvitték a k•rváimat. Következő műsorunk megtekintése 12 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott! Gyermekek elől elzárva tartandó. Szembe ne kerüljön!
Néha felhorkantok, vagy elismerően bólogatok, hogy Ez igen, add ki magadból öregem. Bő a szókincse a kicsikének. Vagy ez csak szófosás.
Végighallgatom a hosszú monológot, közben még mindig azon gondolkozok, hogy hogyan a fészkes fenében kéne becsempésznem valami kamerát. Néha amikor ötödször mondja el, hogy egy k*rva vagyok - és mindig más szinonimával bazzeg - akkor halványan elmosolyodok, de egyébként tök komolyan végig tudom ülni a kiselőadást. Várom hogy elérkezzen a sírós rész is, amikor már az üvöltéstől sír és taknya nyála összefolyik, de csak nem jön el. Mondjuk ahogy ordít csodálkozom, hogy a belét nem sz@rja ki.
Aztán én jövök. Még néhányszor lepörögnek előttem az ő mondatai, átgondolom, hogy mit is mondott el ötször, és mi az ami nagyon ritka duma volt a monológban, amit nagyon meg kell becsülni, mert csak egyszer mondta ki. Aztán amikor másodszorra pörgetem vissza a dumát, és már egy perce gyászos csöndben ülünk, még én is komolyan... Akkor elnevetem magamat.
- Jó, bocsi, bocsi! - emelem fel a kezemet. - Tudom, nehéz lehetett végigmondani, meg levegőt alig kaptál, aztán én itt meg kinevetlek. Illetlenség hát, még úgy is hogy egy ribanc vagyok. Na de... Az a legjobb, hogy itt semmi sem az én hibám. Hiába mondod, hogy így meg úgy velem, meg a rohadék Kapitóliummal. Gondolat sem voltam mikor elkezdődött az egész. És az, hogy az én hibám lenne a kisk*rváid öldöklése... Nincs bűntudatom, és nem is érzem, hogy az én hibám lenne. Minden a te hibád, te gyökér! Ha nem vered meg Samuelt mi lenne? Valószínűleg a fiam megkérte volna a húgod kezét, és valószínűleg semmi nem történt volna, mert rohadtul nem adom áldásomat a fiam meg valami útszéli patkány kapcsolatára. A másik csajoddal ellennél, valószínűleg már vemhes is lenne a kis szuka, aztán tojna neked egy két tojást, vagy petét rakna, tudom is én. De nem, neked, a nagy hősnek, aki most itt a nagy semmiért ordibál, hát neked mindenképpen intézkedned kellett nagyfiú. Verjük agyon nem? Te nem ugyanazt csinálod mint mi? Mi beküldünk pár gyereket, te meg népszámlálást tartasz a Kapitóliumban, és a felesleget megeszed vacsorára. Hát akkor hadd menjenek már be. Mit vártál? Hogy meghalsz, és akkor ezzel vége is van? Tényleg ekkora idióta vagy, vagy csak tetteted? - teszem fel a költői kérdést, amire választ nem várok. Tudom az egyértelmű választ. Hála az égnek nem is kapok választ. Úgyhogy most én folytatom, mert én nem fejeztem be.
- És hiába mondod, hogy az én hibám. Mert a tiéd! Minden ami az elmúlt pár napban történt csak is a te hibád. Miattad megy be a húgod, hát gratulálok igazán ügyesen elintézted Steven - tapsolok. - Miattad megy be a másik csaj is, ezt még ő is megerősítette, csak hogy üzenjen nekem az idiótája, hogy semmiképpen sem engedjem be. Tudod, mint mikor bejelented a börtönbe, hogy éppen egy rabot mész kiszabadítani. Úgyhogy kicsim, hiába mondasz bármit, hiába mondod azt, hogy minden a Kapitólium hibája... Mert az egész csak miattad történt. Hadd adjam át gratulációmat! - kacsintok. Én nem üvöltök. Egész végig nyugodtan ülök a formás seggemen, és csak úgy ömlenek belőlem a szavak.
- Az egészben pedig tudod mi a legjobb?? - kérdezem, és bizalmasan közelebb hajolok. Bár így sem tudna bennem kárt okozni. - Sajnos, nem az én ötletem volt, hogy őket válasszák. Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy ők mennek... Csak... csak k*rvára örülök neki.

Felháborítóan gusztustalan ez a nő. Alig bírom megállni, hogy pofán ne köpjem. Ezzel még vitatkozni sem érdemes. Ez... Egyszerűen retardált. Az összes ocsmány szót el tudnám ismételni magamban, hogy mi ez a nő, egy szánalomra méltó... Á, de már elmondtam. Tényleg már a számban volt az összes nyálam, most fogom leköpni, közben újra véresre marja a csuklómat a bilincs, úgy feszegetem, a nyakamon kidülled az összes ér. Csak egy fokkal lenne gyengébb, eltéptem volna. És akkor megölöm. Semmi nem tarthatna vissza. A legundorítóbb, legkegyetlenebb módon végeztem volna vele. Mondtam én, hogy így fog reagálni, legalább meglepett volna! De nem, nem lep meg. Ez tényleg az a faj, aki egyszerűen nem fogja fel amit mondasz neki, mert egy akkora önelégült szipirtyó, hogy csak a saját kis egyszerű gondolatmenetével foglalkozik. Ki kéne preparálni, és eladni az agyát, száz petákért grammonként. Legalább háromszáz petákot keresne az üzleten!
Amúgy meg baromira nem logikus a gondolatmenete, mi van a kapitólium népességének feleslegével? Ez hülye. Komolyan, nincs mit mnodanom, és már attól is elment a kedvem, hogy leköpjem. Minek köpném? Inkább ütném, agyonverném,mint a kedves fiát.
- Maga nem normális - közlöm vele lekezelően, de nem fogom pazarolni a drága levegőmet, amit így is alig kapok, hogy elmondjam, hogy miért. Úgyis elüti valami általa zseniálisnak vélt szellemességgel. Ez egy kapitóliumi köpedék. viszont kis gondolkodás után úgy döntök, egy-két dologra mégis reagálnom kell. - A húgom nem útszéli patkány, maximum a magafajta sznob kakadunak, meg a kékvérű fajtájának. De szerencsére maguk vannak kevesebben, úgyhogy abszolút nem mérvadó a véleményük - igyekszem elkerülni a trágár beszédet, mert egyszerűen annyira visszataszító, ahogy ennek az idióta nőnek a szájából ömlik a mocsok, hogy az elmondhatatlan. Mintha valami torz tükröt látnék magam előtt, saját eltúlzott karikatúrámat, ahogy ocsmányul beszéltem az előbb. Na ne, azért valami kis méltóság ragadhatna rám. Nekem volt egy kultúrált apám, és egy hasonló kaliberű anyám is. - Ahogy elnéztem, a fia amúgysem kért engedélyt magától, mint ahogy a húgom sem tőlem, szóval ezt jól el... Mindegy. Higgye csak, hogy teljhatalma van. - emberéletekről dönthet, de kis kárörömmel gondolok arra, hogy csak azok életéről nem fog tudni dönteni, akik körülötte élnek. És most először örülök, hogy az a kölyök életben maradt. Nem fogja hagyni magát. Ő még odapörkölhet az undorító anyjának. - Allison pedig nem szuka, nem lenne vemhes, és nem tojna, vagy petézne, vagy nem is tudom, milyen szavakat használt. Előbb tájékozódjon, azután osztogassa az észt.És nem érdekel, mit mond. Nem az én fajtám szokott fiatalon 'tojni' hanem ahogy az előttem lévő példa mutatja, a maguké - most először elvigyorodom. Ki ez a nő, te? Ez is csak egy szerencsétlen 'szuka' aki idejekorán 'lepetézett'. A pasasával nem emlékszem mi történt, pedig biztos benne volt a sajtóban, de őszintén megmondom, nem érdekel. Ez egy kib*ott sérült nőstény, és azzal kompenzálja a veszteségét, hogy alakítja a 'lesz*rom' stílusú jégkirálynőt. De hát miért lepődök meg? AZ összes kapitóliumi egy ilyen sterilizált környezetben felnőtt kis 'tévedés', és az első veszteségtől úgy elkorcsosul a kis lelkük, hogy ilyen csökevényt kapunk végeredményül. Különben is, mire veri magát? Olyan a piszkafalábaival, mint egy peremből érkezett éhező.
Hirtelen eszembejut. Egy körzetbeli nyírta ki a kanját. Remek. Az én apámat is kinyírták. Mert ne mondják már, hogy rádőlt a fal. Sose hittem. Tudom, hogy sokaknak állt érdekében, hogy eltávolítsák az útból, túl sok befolyást szerzett magának. Ezért kinyírták, balesetnek álcázva a dolgot. És pár évvel később Mr. Malloyt is kivégezték. A kedves, tök jó arc Mr. Malloyt. Na tessék! Tőle elvett valakit az egyik körzet, tőlem is elvett valakit a kapitólium. De én nem torzultam el ennyire tőle, mint ő. Bár ehhez biztosan kapitóliuminak kellett volna születnem. Bloá. Isten ments.
Egy csapásra megnyugodtam. Már ami magamat illeti. Engem nem tud bántani ez a nő. Bármit csinál, attól ugyanolyan szánalmasnak látom, és egy szánalmas embertől semmi nem fáj annyira. A halált pedig megérdemlem. Már csak a lányok miatt is, akik lehetséges, hogy miattam kerültek be a Viadalra. Legalábbis Allison biztosan. És ha Megan is.. Ha egy százaléknyi esély is van, hogy miattam húzták ki, akkor tényleg megérdemlek bármilyen halált. Mert én leszek a gyilkosuk.

Mikor közli velem, hogy nem vagyok normális egyszerűen megvonom a vállamat. Nem vagyok? Oké, előállhatna valami újjal azért. Maga nem normális, maga egy k*rva, maga egy ribanc, maga egy idióta, maga egy szadista, maga egy állat. Úgy tűnik egy idióta, állat, ribancnak lát. Valamiért mégsem zavar ez. Ha más látna ennek, akkor talán még zavarna is. De ha ő mondja? Akkor egyszerűen csak megvonom a vállamat. Mert tőle nem számít. Ő azt mond amit akar, próbálhatja a gyönyörű szavaival menteni magát, próbálhat a beszólásaival lenyomni engem, de mit sem ér, mert én állok nyerésre. Mindig is én álltam vele szemben. És ez nem is változik, nem is fog változni. Ha kedvem lesz majd összeterelem a lányokat, hadd menjenek egymásnak. Megtehetem! Én megtehetem, és meg is teszem. Az, hogy ő itt lenéz, vagy mit tudom én mit csinál, mert kissé kancsal a gyerek... Hát ez a legkevésbé sem tántorít vissza. Mondjon bármit, gyerünk! Úgyis felesleges, mert tíz nullra vezetek, ha nem többre.
- Mi meg nem vagyunk sznob kakaduk. Imádom, hogy azt hiszed, hogy én nem sértegethetek senkit aki hozzád tartozik, de te mégis visszavágsz - válaszolom monoton hangon, tök komoly arccal. Most már tényleg elegem van ebből a gyerekből. Mit hisz, hogy kicsoda ő? Azt hiszi bármit is ér a rohadék élete, közben egy széttaposott meztelencsigát jobban meggyászolnának. Őt max az anyja. Meg a húga, meg az a retkes csaja. Három ember. Biztos nagyon hiányzik majd nekik, főleg, hogy leginkább azzal fognak törődni, hogy a még élő húga, életben is maradjon.
Már el is vigyorodok, már válaszra nyitnám a számat, amíg ki nem mondja az utolsó mondatot. Na és itt szakad el a cérna. Összeszorul az állkapcsom, és már komolyan képtelen vagyok normálisan viselkedni. Szidjon engem, az mért nem volt neki jó? Kifogyott a rímekből, elfogytak a rám jellemző ocsmányságok? Hahó ember, még seggfej is vagyok nem? Meg unalmas. Meg undorító. Meg csúnya. Meg idegesítő. Ezeket még nyugodtan ragozhatod te gyökér, mért hagytad abba? Mért nem szidsz engem te elmebeteg állat? Bármit mondhatsz, tudod hogy lepereg rólam, mert lesz@rom. Bármit oké? Felhatalmaztalak öregem. Csak... csak kussolj ha arról az egyetlen emberről beszélsz, akit szerettem, és meghalt. Ahogy mondtad nemrég, fordult a kocka. Most te vagy határtalanul pofátlan, hogy olyan embert vagy képes belevinni a dolgokba aki halott. Igen, fiatalon szültem. Mert szerettem őt! Te mocskos dög, hogy vagy képes ilyeneket mondani? Te redvás senkiházi, hogy vagy képes bárkit - még ha az illető én is vagyok - olyan emberekkel bántani, akik meghaltak? Na ki az undorító. Te vagy az! Egy undorító mocsadék. Én egy szót nem szóltam a rohadt apádra, aki szintén a sírjában döglődik.
Jó, remek, tapsikolhatok magamnak amiért kitört belőlem az eredeti Akeria. Nem, most már nincs kedvem a babérjaimon ücsörögni, dehogy van! Mindenem megtelik adrenalinnal. Mert érzem, hogy ez a ******************************************* sikeresen visszahozta azt az embert, aki akkor voltam, amikor megölték Őt. Az adrenalin pedig arra sarkall, hogy felpattanjak a helyemről, azt a pár métert is átlépjem, ami közöttünk van, és olyan rohadt nagy erővel vágjam orrba, amekkorával csak tudom. Ó, öljél meg ha annyira akarsz, de én nem a fiam vagyok, én is gyepállak téged. Még ha biztos is, hogy ötször erősebb vagy nálam. Nem baj. Elhúzom a karomat a szépen bevitt ütés után. Az öklömön - ami sajog a hatalmas ütéstől, mivel ez a gyerek kőből van vagy mi - ott van a vére, ami most az orrából jön. Magam sem gondoltam volna, hogy tudok ekkorát ütni. Még szoktam edzeni, meg gyakorlom amit kiskoromban is elkezdtem, a karddal bánni. De soha nem gondoltam volna, hogy egyszer így orrba vágok valakit. Főleg, hogy most már inkább a szavak, meg a rohadt jó poénjaim embere vagyok, és nem pedig a tettek embere. Ha meg elkap mi lesz? Nem fogok szólni a Őröknek. Verjen agyon ha bír. Seggfej!
- Kussoljál! - üvöltöm a véres pofájába. - Kussoljál, mert engem nyugodtan bántsál, de őt ne! Mert ha igen, akkor most azonnal odaviszlek egy olyan emberhez akit TE szerettél. Mondjuk a döglött apádhoz. Odamegyek, kiásom, felakasztom ide a csillárra, aztán idehozom Megant, és Allisont is, és megmondom nekik, hogy öljék meg egymást, mert csak az egyikük maradhat életben. Aztán mikor az egyik legyilkolta a másikat, itt élőben, előtted, akkor a másikat is kivégeztetem. És felakasztom őket is a csillárra, hadd bámuld őket, te mocsadék! - üvöltök, és szinte könnyel gyűlik meg a szemem. De nem sírok, én azt nem szoktam. Visszanyelem őket, és még egyszer orrba vágom őt, a monológom végezetéül. Valószínűleg neki meg sem kottyan, hogy az orrából spriccel a vér. Nem hiszem, hogy nagy fájdalmat okozna neki, hiszen több kínzáson esett túl, és úgy ordít most itt velem, mintha ereje teljében lenne Abban is van. De most nem az a lényeg, hogy fájjon neki. Most én vagyok az aki kiakarja magából adni ezt, és most nem más emberek, hanem én okozhatok neki fájdalmat - vagy legalább is hihetem azt hogy fáj neki. Most nem érdekel, hogy ő meg van kötözve, és még csak védekezni sem tud. Most nem érdekelnek ezek a szabályok, vagy mik.
Mert ilyen sem volt még. Hogy nálam borul ki a bili, és én folyamodok erőszakhoz.

Hah, a sértegestésre reaáló duzzogó kisgyerek reakciója megint nem stimmel.
- Milyen érzékenyen érinti - állapítottam meg - De maga kezdte az egészet. Gondoltam, ha maga beszélhet így a hozzám tartozó emberekről, akkor nyilván nem veszi zokon, ha én is ezt teszem.
Ez nem jut el az agyáig, mert ahhoz ostoba, de az már igen, amit róla mondok.
Muszáj röhögnöm. Kettőt is belevág a pofámba, de egyszerűen nem fáj. Tébolyult vigyorra torzul a szám, és magamban gratulálok ahhoz, hogy sikerült kizökkentenem ezt a nőt. Most ki van bukva. Nagyon helyes. Legyen csak. Ugyanúgy, mint én! Valami halott szeretett emberről magyaráz, akit én sértegetek. Ez nem teljesen világos, ugyanis semmilyen halott embert nem sértegettem. Akit esetleg bánthatott a megjegyzésem az egyedül ő maga volt.
Ezt a meglátásomat megosztom vele is, most szereztem magamnak egy pár pillanatos fölényt.
- Senkijét nem hoztam szóba - közöltem szinte kedvesen. - Nyugodtan visszapörgetheti, nyilván tele van biztonsági kamerával ez az átokverte szoba. Nem bántottam senkit, csak és egyedül magát, olyanokra meg pláne nem gondoltam, akiket maga szeretett, mert elképzelésem sem volt róla, hogy ilyesmi létezik. Úgyhogy ezt nem keni rám, a sok baromságát rám húzhatta, de ezt az egyet nem fogja!
Jó, nem mondom, hogy az nem háborít fel, ahogy az apám hullájáról beszélt, meg, ahogy a lányokról, de hát elgurult a gyógyszere, na.
Ha már gyógyszer, most egész jól érzem magam, hatott az a szer, amit belémdöftek az aratásnapi összefoglaló előtt. Erőm teljében vagyok, de ezt is ő kezdte, itt mindent ő kezdett, kivéve persze a verekedést, de azt meg a fiával kellett volna lerendeznem, nem anyucival, szóval ez is szánalmas. A fia felnőtt férfi végülis, ha kislányokat akar elcsábítani, nem? Akkor a bunyót is egyedül kellett volna elintéznünk, vissza kellett volna üssön. De nem, jön a tajtékzó anyatigris, aki csúnyán megbosszulja, hogy a kisfia összedádázott valakivel a játszótéren. Pff. Micsoda banda! És ilyenek irányítják Panemet. Azért ez elég ijesztő.
Szóval, nem vagyok hajlandó mindenért magam hibáztatni. Nem bántam meg, hogy Meganért jöttem. Ha nem én találom meg, akkor valaki más, és ki tudja, ha lebuknak ezelőtt a nőstény előtt, akkor Megan ülne itt így. Azt pedig nem hagyom. Inkább haljon meg az Arénában úgy, hogy derekasan harcol, mint, hogy itt üljön megkötözve, és felmossák vele a padlót.
Orromon számon dől a vér, lehet, lassan megdöglök a vérveszteségtől, de egyelőre nem történik semmi, csak ez a nő próbálja összeszedni magát több kevesebb sikerrel. Mondjuk afelől nincs kétségem, hogy ez hamarosan sikerülni fog neki, aztán újra játszani fogja a Hókirálynőt, mikor épp az imént bukott le, egy életre, hogy belül baromira nem az. Hát kíváncsi vagyok a folytatásra. Hadd üssön csak. Igaz, nem tudok visszaütni, mert meg vagyok kötözve, de pont ez tölt el véres elégtétellel. Hogy idáig is le tud süllyedni egy kapitóliumi, hogy egy megkötözött embert bokszoljon, úgy, hogy mindenféle vélt mondatokat ad a szájába. Tudom, hogy nekik ez nem lényeg, mert pont az számít, hogy ők bármit megtehetnek, de azért biztos nekik is van olyan, hogy méltóság, vagy esetleg.. lehet, hogy tévedek. Sose fogom megérteni ezt a fajt.

- Nem igen. Csak nem bírom, hogyha egy magadfajta senki ilyen lekicsinylően beszél. Mintha bármit is érne a szavad - legyintek a szememet forgatva. Ami azt illeti, Steven már eleinte sem volt túlzottan szimpatikus. Túl nagy az arca, túl nagy a pofája, és az én szememben ehhez ő túlzottan is kicsi. Csak egy senki, senki szigetéről. Akit egy papuccsal is agyonvernék ha tehetném. Vagy egy párnával. Addig verném amíg mozog. Aztán mikor már nem mozog, akkor még verném három napig csak úgy hobbiból, olyan sportűzés szerűen. Utána belerúgnék. Felpofoznám. Utána a fejét a betonba verném, ezt két napig. Aztán mikor ez mind megvolt, akkor beraknám a kis Allison és a kis Megan elé a Kiképzőközpontba, mint bábú amit le kell gyilkolni. Egy döglött patkány, mint céltábla. Nem is hangzik rosszul.

Kitörésem után visszaülök a székbe, mint aki jól végezte dolgát, és a homlokomat ráncolva hallgatom amit mond. Nagyon jó. Mindjárt diktafonra is vegyem, hogy mit mond, nem? Amúgy sem érdekel amit itt nyekereg, és akkor még jegyezzem is meg, hogy mit mond.
De végül is igaza van, ha ezt soha ki nem mondanám hangosan. De hiába van igaza, hiába akart ezzel engem bántani - mindjárt dorombolok neki, amiért engem simogat goromba szavaival - ettől még nekem azonnal az jutott el az agyamig, hogy Ő, és Ő, és Ő. Egyszóval rögtön Ő ugrott be, ez pedig rohadtul nem jó. Kezdek visszazuhanni az elvesztése miatti fájdalomba, de nem fogok elveszni benne. Most megmondom, hogy rohadtul nem fogom hagyni, hogy ez a kis tapló mindent elrontson. Hú, de utálom! Nem gondoltam volna, hogy egyszer erre gondolok, de most legszívesebben tényleg ráugranék és tényleg agyonverném valami akármivel. De nem. Visszafogom magamat, és lenyugszok, hogy újra az a kiegyensúlyozott énem törjön a felszínre, hogy ne legyek csak egy nő, akinek minden szar. Ó nem! Itt nem nekem szar minden! Itt valaki másnak szar minden, és akár csak a filmekben most kell minden szempárnak Stevenre néznie, most kell minden mutatóujjnak is rámutatnia. NEKi szar minden, és nem nekem! Mondjuk én nem a mutatóujjammal mutatnék rá... Hanem a középsővel, de ez persze várható tőlem. Törvénybe van vésve, hogy az ilyen kis parasztokkal bájak úgy, ahogy kell. Rúgjak beléjük hármat, aztán végtelen a végtelenedikenszer alázzam meg őket. Ez a második munkám, a hobbim, vagy mim.
Eszembe jut az idő, meg az, hogy lekésem a fiamtól várható kivégzésemet. Felállok a székről, nem válaszolva neki a hülye megjegyzéseire. Nem ér annyit.
- Jól van Bébinyúl! Jó szenvedést, sírást, vérköpködést, bilincsrángatást, kínzást, éheztetést, és sok sok vérveszteséget kívánok neked. A remény, ami már elhagyott, az soha vissza ne térjen. Majd látsz engem a képernyőn, no meg persze az áldott Allisonodat, és a húgocskádat is. Mondjuk őket kevesebbszer látod, mert hamar megdöglenek szegénykék. Mindegy. Csókollak drága Stevenem! - mondom a vállam fölött a monológot, miközben kihaladok az ajtón. Vissza sem nézek. Még mielőtt távozok, hogy a fiammal is felvegyem a harcot, azelőtt odaszólok az egyik őrnek.
- Ráférne még egy kis kínzás. El van kényeztetve - kacsintok, és az ajtó mögött ülő Steven felé biccentek.
És ezennel a vasorrú bába felült a seprűjére, és repül, repül, meg nem áll hazáig, ahol majd rátámad a fia a Cabot család előtt, meg majd néhány sípcsont reccsen, néhány gerinccsont repdes. Maradjanak velünk, és nézzék végig 3D-ben.
Rendezte: Akeria West, főszerepben: Samuel West, Rose Cabot, cím: Családi szeretet, alcím: Elvitték a k•rváimat. Következő műsorunk megtekintése 12 éven aluliak számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott! Gyermekek elől elzárva tartandó. Szembe ne kerüljön!

//ideje volt már lezárni, és még így is hátra van ezernyi játék. Remélem így megfelel a záró, meg úgyis még itt menni fog az Aratásnap. Fel is kérem a Cabot lányt, és Samuel fiamat, hogy valaki kezdjen itt. A sztori akkor hogy: A Cabot család átment ünnepelni az Aratást a West házba. Samuel is ott van, és nézik a vetítést. Hazaér Akeria, a fia meg nekiesik, mivel szerelmét, Megant kiválasztották és gondolja ebben biztosan az anyja keze van benne.

Azzal, ahogy Akeria kiment a szobából, csak azt érte el, hogy úgy értékeltem magamban, hogy én győztem. Nyilván ne úgy értsd a győzelmet, hogy kész, szabad vagyok, mehetek haza. Nem. Soha életemben nem voltam közelebb a halálhoz. De az, ahogy felhúzta magát, azt jelentette, hogy megérintette, amit mondtam, eljutott hozzá. És ez az én helyzetemben már győzelem.
AZ ő nagyzoló, gyűlölködő szavai viszont már nem jutottak el hozzám. Lepergett rólam. Azért, mert nem tudott újat mutatni, vagy azért, mert már túl sokat kaptam, tök mindegy, már nem érdekelt.
Én megtettem a tőlem telhetőt, és még mindig nem bántam meg semmit.
Talán csak azt, hogy Allisonnal találkoztam.
Nem szabadott volna, hogy ilyen vége legyen. Lehet, jobb lett volna, ha mi soha nem találkozunk. Ha nem tudom, mit veszítek, sokkal kevésbé fáj.
Allison viszont fájt nekem valahol, de nem tudtam eldönteni, hogy a sebeimtől kínlódok, vagy miatta. Szerencsére az agy csak egyféle fájdalomra tud koncentrálni.
Megan pedig... Úgy volt, ahogy Akeriának mondtam. Egy Bass inkább haljon meg emelt fővel az Arénában, mint hogy egy kapitóliumi szeretője legyen. Bármi történik is, mindig büszke leszek rá, és tudom, hogy meg fogja állni a helyét.
De ott van még Rory is. Remélem nem kell megéljem, hogy pont a Rory-Allison-Megan hármas csapjon össze. Ez remélem, hogy nem fordulhat majd elő. Bárcsak mindhárman nyerhetnének!
Ahogy Roryra gondolok, önkéntelenül megrándul a szám. Mosolyogni próbálok, bár az arcom nincs érzelemnyilvánításra alkalmas állapotban.
Rory! A Flashboy. Látom flegma arcát, felhúzott szemöldökét, és az elbiggyesztett száját, és látom, ahogy ezzel az arckifejezéssel odasziszegi: "Normális???"
Jézusom, kíváncsi vagyok, szerelmet vall-e a Missnek élő adásban. Mindig ezzel ponékodtunk. Na, ő biztosan nem fél majd odapörkölni a Kapitóliumnak.
Na igen, a Miss. Bizonyára nem lehet felhőtlen a boldogsága, hogy mindkét kedvence perpillanat közelít ahhoz az állapothoz, hogy alulról szagolja az ibolyát. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Rory, akinek pillanatról pillanatra végignézhati a kivégzését, vagy én, akit egyszerűen lepuffantanak majd anélkül, hogy tudná, mikor.
Na jó, elég a gondolkodásból. Elfáradtam. A kiabálás is lezsibbasztott, meg azok a hülye injekciók is. Már nincs sok hátra, remélem. Bár én is inkább az Arénában harcolva patkolhatnék el, bár az sem utolsó szempont, hogy még leüvölthettem Akeria fejét. Sokkal nem lesz így jobb, de hát kellemes érzés volt, hogy legalább megpróbáltam.
Szeretnék aludni, csak egy picit, egész picit, csak becsukom a szemem, csak egy pár pillanatra, hogy..
Az ajtó nagyot döndülve felpattan, és nem aludhatok lázálmokba merülve, mert egy csapat őr ront be az ajtón, és nyilvánvalóan nem azért, hogy betakargassanak.
Az ajtó bezárul mögöttük.
...az arra járók már megint csak a fájdalmas üvöltést hallhatják.
Hiába, Steven, ez nem a te napod...

/Oké, részemről is lezárva, lassan elindulhatnánk a tervezett irányba./