Egész éjjel csak forgolódtam az ágyamban, semmit nem aludtam. Néha még Harmony is átjött szólni, hogy maradjak nyugton, de én tudtam, az ágyam kis recsegését csak akkor lehet meghallani, ha az ember teljesen ébren van. Tehát ő is ideges. Ritkán van ilyen, de nem csodálom, bár mindkettőnknek egyszer van a gömbben a neve, így kevesebb az esély – direct hangsúlyoznám, kevesebb – arra, hogy minket sorsolnak ki. Nekem nem az első Aratásnapom, ennek ellenére a szokásosnál is izgatottabb vagyok. Egy ideje gondolkodom azon, hogy jelentkezzek önként a Viadalra, de nem akarok csak a kíváncsiságom miatt meghalni. Ez olyan, mint amikor a suliban dolgozat közben bejelenti a tanár, hogy az adja be, aki úgy érzi, hogy jó let, de ha mégis rossz lesz, azt a jegyet is megkapod. Különben meg Yaro nem örülne, hisz elvesztene még egy közeli barátot. Csak azt nem értem, hogy mégis sokszor mondja a suliban, hogy jelentkezni fog önként, de a végén sosem teszi. Mondjuk meg lehet érteni. A tizedik körzetből nem sok győztes került ki, sőt, a legtöbben még az első tízben sem voltak benne, ezért is aggaszt még mindig Snow elnök kijelentése, miszerint: "Annak jelképeként, hogy a Kapitólium szemében mindenki egyforma, az ifjú, és az elmúlt Viadalok kiválasztottjai együtt lépnek az Arénába. Ez kielégíti azt is, hogy a forradalmakba elhunyt minden kapitóliumi polgár élete négy életet ér. " Nálunk azt hiszem csak két férfi győztes van még életben, úgyhogy fogalmam sincs, ezt, hogyan oldják majd meg. Lehet, hogy mindkettőjüket berakják, így a négyből csak egy lány lesz.
A gondolataimból az “ébresztett” fel, hogy Harmony lépett be a szobámba.
-Na jó, nem leszek veled kedves, nehogy elszállj magadtól, de nem tudok elaludni, nem akarsz mesélni nekem valamit. – furcsa, sosem jött még oda hozzám, hogy beszélgessünk, most is elég kimért volt a hangja.
-Mit szeretnél hallani?
-Nem tudom, egyszerűen csak azzal is beérném, ha elmondanád, mi jár a fejedben most.
-Hát, gondolkodom azon, hogy önként jelentkezzek. – mondom csöndesen, miközben Harmonyra pillantok, hogy mit szól ehhez.
-Tényleg? Pont egy Nagy Mészárlásra akarsz jelentkezni? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. Még sosem láttam, hogy valaha csodálkozott volna, igazából tizenegy év alatt szinte semmilyen érzelmet nem láttam az arcán. – Amúgy én is gondolkodtam rajta, hogy jelentkezzek, de nem ebben az évben.
-Micsoda? Te még kislány vagy! Miért jelentkeznél önként? – mindig is tudtam, hogy Harmony kicsit koraérett és bátor, de sosem gondoltam volna, hogy jelentkezni akarna a Viadalra. – Láthattad, hogy Astrid is meghalt, a tizedik körzetnek semi esélye nincs.
-Ó, igen? Akkor te mégis miért akarnál jelentkezni, ha így gondolod?
-Nem is tudom, kíváncsi vagyok és nekem már úgyis mindegy. Anyu sosincs itthon, apunak csak az állatoknál kellek, veled nem vagyok annyira jóban és van egy félhalott, depressziós barátom. Semmi izgalom nincs az életemben. – a mondandóm végére kicsit felemelem a hangom.
-Oké, oké, csak ne kiabálj. – Harmony a karomra tette a kezét, úgy nyugtatott. - Mivel talán most tudunk utoljára normálisan beszélgetni, gondoltam elmondok neked egy titkot. Csak azért vagyok mindig mogorva, mert nem érzem, hogy bárki is szeretne engem.
A húgom sosem volt még velem őszinte, úgyhogy mondanám, hogy ez a hír sokkolt, de mindig tudtam, ez az igazi baja. A mi családunk, hiába éltünk jól, tényleg felszínes volt és nekünk úgy kellett felnőnünk, hogy gyakorlatilag saját magunkat neveltük fel.
-Tudom, velem is ez van. – mondom szomorúan, majd valami hirtelen felindulásból megölelem a húgomat. Először azt hiszem, hogy ő keményen el fog tolni, de ehelyett ő is átöleli a nyakam. Pár percig így vagyunk. Már majdnem elérzékenyülök. Sosem öleltük még meg egymást és sosem beszéltünk bizalmasan, remélem ez mostantól megváltozik és még job less, ha egyikünk nevét sem húzzák ki, mert azt hiszem, most mindketten megváltoztunk és ezután jobb lesz a kapcsolatunk, bár az is lehet, hogy minden marad, úgy mint régen. A húgom ilyen téren kiszámíthatatlan. Mikor elengedjük egymást, zavartan mosolygunk mindketten, majd a kis csöndet végül Harmony töri meg.
-Mindjárt hajnalodik, ilyenkor szoktál felkelni és megfejni Betty-t. Akarod, hogy veled menjek?
-Persze, gyere csak. – mondom, majd felöltözöm.
Kimegyünk a szerszám és egyéb tárolóba, itt tartjuk a kis kannát, amibe a tejet szoktuk fejni. Nem nagyon láttam még a húgomat az állatok körül dolgozni, csak simogatta őket, úgyhogy most furcsa volt, mikor megkért, tanítsam meg tehenet fejni. Egy kis idő múlva már nagyon profin csinálta, így gyorsabban haladtunk, mintha egyedül jöttem volna ki és élvezetesebb is volt, annyit nevettünk. Végül más munkáknál is besegített, így két órával az Aratásnap előtt már kész voltunk, tehát egy órával előbb, mint számoltam, úgyhogy bementünk anyuhoz a színházba. Ma nem volt előadásuk, mert mindenkinek kötelező volt az Aratásnapon lennie, így csak a jelmezeket pakolászták. Anyu öltözőjébe érve leültünk.
-Ó, hát ti meg hogy kerültök ide? – kérdezte csodálkozva.
-Korán végeztünk a házimunkával és nem tudtunk hova menni.
-Remek, akkor segítsetek Patricknak pakolni. – jellemző volt anyára, hogy nem foglalkozott velünk, csak közölte, hogy csináljunk valamit, ha meg ellenkeztünk, elkezdett kiabálni. Már nem is tartottam jó ötletnek, hogy idejöttünk, de legalább elterelődtek a Viadallal kapcsolatos gondolataim. Végül húsz perccel az Aratásnap elött végeztünk, úgyhogy mi, Harmonyval rögtön innen indultunk a főtérre. Mindketten sokszor voltunk már itt, de most valahogy másnak éreztem, mint máskor, főleg azért, mert tudtam, hogy ma akár már Harmony nevét is kihúzhatják abból a nyamvadt gömbből. Valahogy elment a kedvem az önként jelentkezéstől, olyan jól éreztem magam egész nap. Milyen ironikus, hogy pont a Viadal hozott minket közelebb egymáshoz, miközben legjobban ettől tartunk. Kíváncsi vagyok Yaro most végre veszi-e a bátorságot és jelentkezik-e önként, bár ebben kicsit kételkedem. Na, emlegetett szamár.
-Sziasztok. – Yaro lassan, a szokásos üres tekintetével üdvözölt, miközben csatlakozott hozzánk.
-Szia. – morogtuk egyszerre Harmonyval, majd csak én folytattam. – Fogsz jelentkezni?
-Nem tudom. – mondta, de a szája csak automatikusan mozgott.
Kb ennyi volt nálunk egy beszélgetés, most sem tartott tovább, csak mentünk, míg a tömeg meg nem állt elöttünk. Nem volt túl jó itt a kilátás, de szerintem azt az embert senki sem igazán akarta látni, aki minden évben a színpadon lejt női ruhákban, miközben férfi. Igen, Paul(iná)-ra gondolok, aki mint közismert egy transzvesztita. Na, ilyen a Kapitólium, ilyen emberekkel van tele, már megszoktuk, de azért ő mégis elég bizarr jelenség. Ma egy fűzős kék ruha volt rajta, amit egy kicsit kitömött fölül. Ehhez felvett egy iszonyúan ronda zöld parókát, így a végeredmény olyan volt, mintha most lépett volna ki egy sellő a Negyedik körzet tengeréből, akinek hínárból van a haja. Elmondta a szokásos beszédét, hogy milyen nagyszerű, hogy részt vehetünk a Viadalon, majd elmesélte egy gyerekkori történetét, amit már mindenki kivülről fúj. Ezután következett a legrosszabb dolog, a húzás. Lassan közeledett a lányok gömbjéhez. Harmony megfogta a kezem, majd megszorította.
-Ugye nem engem fog húzni? – nézett rám kétségbe esetten.
-Nem hinném, nyugi. – hajoltam kicsit közelebb hozzá.
Mindenki, főleg a lányok lélegzetvisszafojtva vártak. Az a hülye persze nem bírt járni a magassarkújában, így legalább öt percbe telt míg megtette azt a tíz métert, majd bénázott egy sort a műkörmei miatt, de végül a kezében volt a cetli. Harmony mégjobban szorította a kezem.
-A szerencsés kiválasztott…. Naima Forbes. – szinte egyszerre lélegeztünk fel a húgommal.
-Mondtam, hogy nem téged fognak választani. – mosolyogtam, majd miközben Yaro is gratulált és az előbb említett lány kiment a színpadra, új gondolatok kezdtek kavarogni a fejemben. Itt az idő, most jelentkezhetek, de nem akarok jelentkezni. Lehet, hogy Yaroval is mindig ez történik, őt is mindig ilyenkor hagyja el az erő? Minden esetre önként biztos nem fogok menni, csak, ha kihúzzák a nevem. Paul(ina) gyorsabb léptekkel elindul a másik gömb felé. Vajon mit érezhet az a lány, akit épp az előbb választottak ki. Mindjárt húz egy nevet az a szipirtyó. Annyira zúg a fülem, hogy alig hallom, amint Harmony az én elöbbi szavaimmal akar megnyugtatni.
-Hé, nem hinném, hogy téged húznak, nyugi.
-A másik szerencsés pedig…. – túl hosszú szünetet tart, mindjárt megőrülök, alig hallhatóan suttogom, Mondd már. – Calix Ambrose.
Hogy mi van? Ilyen nem lehetséges. Azt sem tudom hol vagyok, csak lassan botorkálni kezdek a színpad felé, egyedül a húgom döbbent arcát tudom kivenni. Ő sem számított rá. Mikor Paul(ina) mellé érek, kissé távolabb állok meg tőle.
-Na, nem kell félni tőlem. – mondja nevetve. Odanyögöm neki egy Nem félek-et, de gondolatban hozzáteszem: csak utállak.
Ezután még kihívják a két mentort, de már egyáltalán nem figyelek. Szememmel a családomat fürkészem, szerencsére mindannyiójukat megtalálom. Apámon nem látok semi érzést, anyám épp a szomszéd asszonnyal beszélget, szerintem észre sem vette, hogy engem választottak, a húgom Yaro karjaiban sír, miközben a barátom üres tekintettel néz rám.
-Sajnálom. – tátogom neki, mire ő elfordul. Nem tudom, hogy ez nála mit jelent.
Hirtelen Paul(ina) jelenik meg mellettem és a többi versenyzővel együtt beterel a tizedik körzet törvényszékébe. Mindenkit külön szobába visznek, majd megkezdődik a családok látogatása. A húgom sírva ölelget, de megnyugtatom, apám egy szót se szól, anyám pedig közli, hogy lassan manikűröshöz kell mennie. Én igazán nem akarom bántani a családom, de ennél jobban nem tudnának megnyugtatni?
-Semmi baj nem lesz. – mondom úgy általánosságban, de inkább csak a húgomnak, majd mikor lejár az idő, mindannyian kimennek. Ez nem esett valami túl jól. Várom, hogy Yaro bejöjjön, mert kíváncsi vagyok mit jelentett az előbbi elfordulása. Nyílik az ajtó és már épp megszólalnék, hogy szia haver, vagy valami ilyensmi, amikor az előbbi kíséret lép be és tovább akarnak vezetni a vonathoz. Kicsit vonakodom. Hogy hogy nem jött el Yaro? Biztos megsértődött, de miért? Azt hiszem, ezt sosem fogom megtudni. Paul(ina) megfogja a karom és felrángat a vonatra.
-Gyere szívem, mennünk kell.
-Hagyjál békén, nem vagyok a szíved. – mondom, miközben lerázom a kezét, de azért felszállok. Azt hiszem nehéz út áll elöttem, de a vége még ennél rosszabb lesz.
