Aznap éjjel természetesen rémálmom van. A szokásos Aratásnap előtti rémálom. Kihúzzák a nevem, és egyszer csak az Arénában találom magam. Jön velem szembe vagy száz állat és ember keverékű vérengző fenevad. Próbálok rohanni, de a lábam földbe gyökerezik, elesek, és a mutánsok csak jönnek, undorító pirosan világító krokodil szemüket rám meresztve. Próbálok sikítani, de egy hang sem jön ki a torkomon.
Ekkor a saját visításomra riadok fel. Apu már az ágyam szélén ül, és rázza a vállam, sután próbál nyugtatni. Fölülök, és körülnézek. Semmi mutáns, semmi Aréna. Csak apu, én és a megnyugtató fehér színű szobafal. Apám aggódóan rám néz. Próbálom tekintetemmel megnyugtatni, próbálok bizalmasan rámosolyogni, hiszen négy éve csak ezt csinálom. Amióta anyu meghalt, nem gondolok soha magamra. Csak apura és Zane-re. Hogy nekik jó legyen. A saját dolgaim engem már nem is érdekelnek.
De most nem megy. Aratás nap van. A Kapitólium szórakozására kiválasztanak a közetből egy fiút és egy lányt, akiket beküldenek egy óriási arénába, hogy leüljék egymást. Nagyon kellemes szórakozás.
De ezúttal.... Még roszabb lesz a helyzet. Nagy Mészárlás. A közetből 4 embert is kiválasztanak, két mentort, és két újoncot. Remek móka, mit ne mondjak.
Eddig még csak kívülről láttam Viadalt. Mindig, amikor a tévén néztem, elborzadtam. Hogy lehet ilyen kegyetlenül bánni a szerencsétlen gyerekekkel? Most őszintén... Csak azért mert pár dúsgazdag sznob szórakozását leli abban, hogy kisgyerekekből váló gyilkosokat bámuljon egy luxusfotelből... Gratulálok.
Mikor lenyomom a szobám kilincsét, apu és Zane már készen állnak az induláshoz, az előszobában állnak, és várnak rám.
Mikor kilépek mindketten elámulnak, és végigmérnek. Anyu régi fáradmálna színű térdig érő nyári ruhája van rajtam, cipőnek egy fekete topán. Nem nagy cucc, de magamhoz képest szépen kicsíptem magam.
Hajam vállamra omlik, és csattként egy fehér virág van benne, amit Zane szedett nekem még reggel. Rámosolygok az öcsémre, majd elindulok az ajtó felé.
- Gyönyörű vagy.- mondja apám elcsukló hangon, mire én megfordulok, odamegyek hozzá, és gyorsan átkarolom a nyakát.
- Apu. Erősnek kell lenned.- suttogom a fülébe, hogy csak ő hallja. Nem akarok Zane előtt kiborulni.
- De tíz...
- Igen. Tízenkilencszer van a nevem a gömbben. DE! Van, akinek hetvenszer, sőt! Ne aggódj.- suttogom még mindig. Pedig de, nagyon is jogos, hogy aggódik. Megint rossz előérzetem van. Mint anyu halálakor. Remeg a lábam, sőt minden tagom, de erősnek kell mutatkoznom Zane előtt. Most mi lenne, ha mondjuk zokogva összeesnék?! Szerinted mit szólna szegényke? Halálra ilyedne. Nem. Nem hagyhatom, hogy gyengének és megtörtnek lássa a nővérét, aki tulajdonképpen olyan, mintha az anyja lenne. Ellépek aputól, és Zane- hez megyek. Leguggolok elé, és szikrázó barna szemébe nézek.
- Ne aggódj öcskös.- ekkor a nyakamba ugrik, és pityeregni kezd. Tudja, mit jelent a Viadal. De még soha nem sírt egy Aratásnap előtt sem. Nem tudom, mi történt.
- Hééé...! Hiszen neked nincs is benne a neved!
- De neked igen. Bonnie.- mondja és barna szemei megtelnek könnyel. A szívem majd megszakad, érzem, hogy az én szemem is nedvesedik, de NEM SÍRHATOK!
- Ugyan már.- mondom, és mosolygok, pedig akaratom ellenére is kipottyan egy- egy könnycsepp a szememből, és végig gurul arcomon.- Ugyan már...- suttogok, és megölelem.- Ne sírj Zane. Összekönnyezed az új inged.- Fölállok előle, és apára nézek, aki megölel. Védelmezően. Még soha nem ölelt meg így. Csak odabújok hozzá és hagyom, hogy további könnyek fussanak végig az arcomon.
A regisztációnál valamilyen szinten erősebbnek érzem magam. Már nem remegek, és már nem kerülget a sírás, de azért még mindig kótyagos a fejem, amikor megszúrják az ujjbegyemet, és kipréselnek belőle 3 csepp vért, majd hozzányomják a nevem melletti kis rublikába a regisztrációs papírlapon.
Még szerencse, hogy Zane-nek még van öt éve. Nem tudnám elviselni, ha még helyette és érte is aggónom kéne.
- Ehhöm ehhöm...- hallom meg Dolores Mushroom, a hetedik körzet kisorsoló üdvöskéjének vontatott köhintéseit. Mint minden évben, most is borzalmasan fest a nő. Körülbelül 20 cm- es magassarkújában alig bír megállni a lábán, és fölsőnek egy fatörzs mintás borzalmasan nagy válltömésú topp van rajta. Szoknyája alig ér el térdéig, és egyfolytában lefelé húzogatja. Haja konkrétan fehér és díszként belerakott pár zöld falevelet. Csak úgy virít az egész nőszemély. Mikor fölkapják fejüket az emberek az idegesítő hangfoszlányaira, arcán elégedett mosoly terül el.- Üdvözlök mindenkit itt a 100. Aratánapon!- még mindig fülig ér a szája, valószínűleg azt várja, hogy tapsoljunk, de mindenki síri csöndben áll.- Nos...- egy kicsit elbizonytalanodik, de folytatja.- Mint minden évben, most is hoztam nektek egy remek kis videócskát.
Dolores megforul, és a háta mögött levő hatalmas kivetítőre bámul, ahol néhány másodperc múlva megjelenik az unalmas és a már jól ismert videó. Valahogy nem tudok rá figyelni, jobban leköt az, hogy ne rókázzak ki.
- Áááá. Ezt a kis filmecskét soha nem tudom megunni.- mondja, miközben olyan pofát vág, mintha legalábbis valami professzor lenne. Hát pedig nagyon is meg lehet unni.- Na, kezdjük is a kiválasztást gyermekecskéim.- vet még egy vakító mosolyt a közönségre, majd odamegy a négy üvveggömb közül az elsőhöz.- Természetesen, mint mindig, most is a hölgyecskékkel kezdünk. Mégpedig a mentor hölgyecskékkel. Rendben.- mondja, és fenékig belenyúl az első gömbbe, kihúz egy cetlit, kihajtogatja azt, majd szembefordul a közönséggel, és a mikrofonba visít:- Tiffany Cruel.
Na basszus. Tiffany Cruel egy dagadt, pattanásos arcú, kegyetlen csaj. Öt éve nyert, mikor tizenhét éves volt, vagyis most huszonkettő. Szinte az összes emberkét ő ölte meg. Már az első napon, a bőségszarunál gyilkolta sorba az embereket. Soha nem felejtem el azt a Viadalt. Az volt a legvéresebb és legkegyetlenebb Viadal talán az összes közül, amit eddig láttam. Vigyorogva, vagy inkább vicsorogva kivonul a színpadra, és őrült szemeit végigvezeti a közönségen. Szeme megakad rajtam, és valahogy kegyetlenbbül kezd vicsorogni.
- Á, már előre látom, hogy izgike lesz ez a Viadal!- sipítja Dolores Mushroom.- Ne is húzzuk az időt, jöjjenek a férfiúrak.- mondja, odasétál a második üvvegömbhöz, és -ezúttal egészen a tetejéről- kihúz egy cetlit, kihajtogatja nagy levegőt vesz, majd megszólal.
- Frank Baldhim.- mondja, és fülig érő szájjal körülnéz. Síri csönd.- Naaa, Frankie, gyere elő. Hisz már egyszer megnyerted, nem kell félned!- mondja, és újra körülnéz. Ekkor halk kopogás hallatszik a háttérből, és mindenki egy emberenként pillant hátra. Az a biznyos Frank Baldhim egy idős ősz, ráncos, csontos bácsi. Bottal csoszog előre a színpad felé, miközben magában mormol valamit. Szegény! Őt küldik be?
- Áááá, Frank bácsi. Nagyon sajnálom, a szabály az szabály.- mondja Dolores, és sajnálkozó, sőt, szánakozó tekintetet vet a bácsira.- Ááá, igen, a fiatalabbak kedvéért, Frank Badhim a 32. Éhezők Viadalát nyerte meg közetünkben.- nem kell nagy matektudás ahhoz, hogy kiszámítsam: pontosan 68 éve nyert a bácsi. Nem tudom most hány éves lehet, de ha az első évében, vagyis tizenkét évesen lett kiválasztva, akkor is MINIMUM nyolcvan éves lehet.
Mikor Frank Baldhim fölcsoszog a színpadra, Dolores támogatóan átkarolja, majd odasétál a harmadik gömbhöz.
- Jöjjenek az újonc hölgyecskék. Húúú, de izgike!- tapsikol néhány sort majd jó mélyen belenyúl a gömbbe, és kihúz egy papírcetlit, széthajtogatja, és...
- BONNIE HAYES!- ostorként csattannak rajtam Dolores szavai. Kiver a víz, lüktetni kezd a fejem, és egy kicsit megtántorodok.- Bonnie!- ismétli Dolores, és körül néz. Én sután kilépek a soromból, és a színpad felé veszem az irányt.
- Áááá, Bonnieka. No, gyere, nem kell félni, csak nyugi!- mondja, és mosolyog. Valahogy föltántorgok a lépcsőn, megállok Tiffany mellett, és próbálok nem összeesni.- Remek! Már csak egy név vár kihúzásra!- nem látom, Dolores mit csinál, csak egy nevet hallok: -Carlo Folder!
Nem, nem ismerem a srácot, max látásból. Mikor meglátom, rögtön beugrik, ki is ő. Egy langaléta, szálkás, csontos pasi, szemüveges, mindennapjait a könyves klubban szokta töltei, emlékezetem szerint. Amolyan stréber srác.
- Áááá, szupika. Mindenki megvan. Akkor... Már csak egyet szeretnék mondani: Soha ne hagyjon el a remény!- harsogja Dolores, majd a békeőrök gyűrűjében elráncigálnak minket a színpadtól, és egy- egy külön szobába belöknek minket.
Még feldolgozni sem tudom a történteket, mikor nyílik az ajtó, és belép apu és Zane.
- Három perc.- mondja a szigorú hang, és az ajtó becsapódik. Nem gondolkozok, csak leguggolok Zane- hez, és apcon puszilom.
- Ígérd meg, hogy győzöl.- mondja cérnavékony hangon, miközben átkarol.- Kérlek Bonnie.
- Zane...- majd megszakad a szívem, ahogy óriási barba szemeiből kipottyannak a könnyek.- Ígérem. Megpróbálok mindent megtenni, hogy élve kijussak onnan.- mondom, és így is lesz. Csak azért is mindent megteszek az ügy érdekében. Magamhoz ölelem, mégegyszer megpuszilom az arcát, majd fölállok és apu szemébe nézek. Az is nedves a sírástól, de arcán nem tükröződik érzelem.
- Apu... Mindent meg kell tenned. Egyedül maradsz. Most nem leszek ott, világos? El kell tartanod Zane-t. Légy erős.- mondom, és tekintetemet az övébe fúrom. Ő hosszú idő múlva bólint. Látszik, hogy még nem fogta fel a történteket. Hogy engem beküldenek egy Arénába, ahol valószínűleg élet- halál küzdelmet kell vívnom. És ahol valószínűleg meghalok.
