Haramdikkörzet

Eljött ez a nap is. Félsz? Vagy éppen izgatottan veted bele magad? Hányszor an már benne a neked a gömbben? Vagy ez nem is számít, mert már előre tudod, hogy téged választanak?
Ekkor a mindenféle dísszel teli aggatott emberke a gömbhöz lép és....
Sose hagyjon el a remény...

Aznap éjjel Stevennel álmodtam. Láttam magam előtt az arcát és barna szemeit. Erőteljesen nézett előre. Egy pillanatra azt hittem, hogy ez egy olyan álom ahol vele tudok lenni, de gyorsan ráébredtem, hogy ez nem igaz. Amikor azt láttam, hogy Steven erőtlenül a földre esik felsikítottam. A gyomrába lőttek egy golyót. Majd még egyet. És csak hogy a kapitólium kifejezze a "jószívűségét" pár percnyi szenvedés után fejbe lőtték.

Lihegve ébredek az ágyamban. Azonnal felülök, hogy megbizonyosodjak róla hogy ez valóban csak egy álom volt és nem a valóság. Örömmel látom, hogy ez a saját szobám, és nem valami nagy kivégzőterem ahol Stevent agyonlövik. Az arcomon érzem a rászáradt könnycseppeket, amik valószínűleg e miatt a rémes álom miatt költöztek a szemembe. Lassan felkelek, az ágyból mire szédülni kezdek. Pár pillanat múlva visszanyerem az egyensúlyom. Valószínűleg az alváshiány okozta ezért különösebb figyelmet nem is szentelek a dolognak. A szekrényemhez lépnék, amikor az ajtón kopogtatás hallatszik majd anyám les be a szobába.
- Azt hittem még alszol. - Mondja, majd kedvesen elmosolyodik. - Már jártam itt egy fél órával, ezelőtt de egyszerűen lehetetlen volt felkelteni. - Folytatja majd mellém lép és nézegetni kezdi a ruhákat a szekrényben. Nem is csoda hogy nem lehetett… egész este jó, ha egy órát sikerült aludnom. Mondjuk még hálásnak is mondtam volna magam, ha felébresztett volna és ne kellett volna azt látnom, hogy Stevent lelövik.
- Kösz anya, de egyedül is ki tudom választani. - Mondom gorombán. A vonásai megmerevednek, és már várom, hogy rám ordítson, hogy hogyan lehet ilyen bunkó. Anya soha nem volt az a kiabálós típus, de most úgy látom, mintha erre készülne. Aztán belenéz a szemembe. Nem tudom, mit láthat, de kedvesen elmosolyodik majd ahelyett, hogy kiabálni kezdene, szorosan magához húz és átölel. El akarom tolni magamtól, de nem enged el. Majd percekkel később finoman eltaszít magától úgy, hogy a keze még mindig a vállamon nyugszik, majd újra a szemembe néz.
- Hidd el semmi gond nem lesz. - Mondja, majd elenged. Ekkor leesik. Biztosan a fájdalmat látja a tekintetemben. A fájdalmat és az összetörést? Magam sem értem az érzéseimet, de úgy tűnik anyának sikerült kibogarásznia. De ő azt hiszi, hogy az aratásnap és a viadal az, ami ennyire felkavar. Őszintén szólva örülök ennek. Legalább nem kell megmagyaráznom, hogy miért ilyen elgyötört az arcom. Anyám visszafordul, a szekrényhez majd kivesz, egy halványkék selyemruhát majd az ágyamra rakja.
- Én a helyedben ezt venném fel. - Mondja, anya majd kimegy a szobámból. Én karba tett kézzel állok, majd a ruhához sétálok és ledobom a földre. Visszamászok az ágyba és a fejemre húzom a takarót. Semmi kedvem elmenni. Sehova sincs kedvem menni, csak itt maradni és gondolkozni. Aztán egy gondolat hasít a fejembe. Muszáj elmennem, hogy a Masha és Ruta által kialakított tervet megvalósítsam. Kipattanok, majd a földön heverő ruhát a kezem közé fogom. A fogasnál fogva a magasba emelem, hogy lássam, majd úgy döntök, hogy nem fogom ezt felvenni. Visszaakasztom a szekrénybe és egy másik ruha után kutatok. Először arra gondolok, hogy mit szólnának, ha tetőtől talpig feketébe öltöznék, majd elvetem az ötletet. Valószínűleg apám egyből levágná, hogy azért öltöznék fel így, mert ezzel azt akarom jelezni, hogy ez olyan, mint egy temetés. Tehát ezt kihúzzuk. Tovább kutatok, amíg végül megakad a szemem egy vörös ruhán. Hát persze. Ha a temetést kihúzom, még mindig ott van a sok vér, amit majd ontanak. Kikapom és alaposan végigmérem. A ruha gyönyörű. Nem, azaz élénkpiros színe van, hanem inkább, mint egy vörös rózsáé. Becsukom, a szekrényajtót majd felveszem a térdig érő ruhácskát. Ezek után a fésülködő asztalomhoz sétálok, leülök és a tükörre meredek. A szemeim még egy kicsit vörösek a könnyek miatt, de annyira nem vészes főleg mivel a ruha simán eltereli róla a figyelmet. Megfésülöm szőke hajamat majd egy elegáns kontyba tűzöm úgy, hogy pár hajszál kilógjon oldalt. Kellőképpen kisminkelem magam, úgy hogy a tekintetemet erőssé tegyem, de látszódjon rajtam, hogy csak egy kétségbeesett 14 éves lány vagyok. Vagyis hogy ezt az álcát felvegyem. Aztán megpillantom az asztalon Steven kendőjét. A kezembe szorítom, miközben a fiúra gondolok. Érzem, hogy a szemeimbe megint könnyek gyűlnek. Nem, nem sírhatom el a sminkem. Most nem. Erősnek kell maradnom...Megfogom a kendőt majd a csuklómra kötöm, úgy ahogy Steven is tette. Még egyszer megigazítom, a hajamat majd lemegyek a nappaliba. A családom már mind az ajtóban áll...vagyis majdnem. Elisha, anya és apa idegesen toporzékol. Amint meglátnak, anya szeme elkerekedik, ahogy Elisháé is. Kétség kívül gyönyörű a ruha és tudom, hogy olyan mintha rám öntötték volna.
- Ally gyönyörű vagy. – Mondja vidáman Elisha. Ha én gyönyörű vagyok, akkor ő még nem nézett tükörbe. Egy halvány rózsaszín ruha van rajta, amihez rózsaszín festéket kent magára. Anyám helyeselően bólogat.
- Miért pont vörös? – Kérdezi apám gyanakodva. Francba! Túl jól ismeri az észjárásomat. Gúnyosan rá vigyorgok.
- Nem tudom. Ez akadt a kezembe. – Mondom, mire ő megforgatja a szemét. Pár perccel később betoppan Logan is. Apa egyből letámadja, hogy hol volt de ő mintha meg sem hallaná. A szobájába indul, de akkor megáll mellettem.
- Vörös mi? – Kérdezi, miközben egy féloldalas mosolyt vet rám. Na, igen...ő kétségkívül tudja. Ő mindig mindent tud rólam. Csak reménykedek benne hogy a kapitóliumi kiruccanásomról és Stevenről nem szerzett tudomást. Nem mondok semmit csak egy pillantást vetek rá, amiből tökéletesen kiolvashatja a "kuss" szócskát. Felmegy és 5 percen belül visszajön egy ingben és hozzá illő nadrágban. Fekete haját ugyanúgy hagyta, mint ahogy eddig volt. Majd mikor végre mind annyian elkészültünk elindulunk.

Mindenki néma csöndben özönlik a térre ahol minden 12 és 18 éves gyereket megszúrnak egy tűvel. Vérrel azonosítanak. Gusztustalan. Majd minden gyerek beáll az ő sorába. Anya még egyszer átölel engem meg Logant is majd utána Elisha következik. Apánk már rég lelépett intézni valami baromságot. Utána Logan és én is beálltunk a sorunkba. Én valahol középen állhatok. Mögöttem vannak kisebbek előttem pedig nagyobbak. Tavaly még pár sorral hátrébb álltam, és ahogy egyre több viadal lesz, úgy állok majd előbbre. Vagyis állnék. Beletelik még néhány percbe, amíg mindenkit azonosítanak és mindenki elfoglalja a saját helyét. A szememmel Logant keresem, de nem találom. Eleve jó pár sorral előbbre áll nálam, de azért reménykedtem benne, hogy vethetek rá még egy pillantást. Elishával és anyával inkább már meg sem próbálkozom. Aztán fellép az apám a színpadra. Először csak üdvözöl, minket majd elmond egy rakás marhaságot, amit minden évben megtesz. Utána felsorolja a körzet eddigi győzteseit, akik egyesével fellépnek a színpadra. Most közülük is ki fog kerülni valaki mint kiválasztott. A körzetben - bár nem annyi, mint az elsőben és a másodikban-, de vannak nyertesek bőven. És most valamelyikkel is meg kell majd verekedni. És akkor még ugye ott vannak a külső mentorok is. Miután apám végzett ezzel félre lép és a színpadon álló székre leül, pont úgy ahogy a mentorok is tették. Egy fiatal férfi lép fel a színpadra, olyan 30 év körüli lehet. Egybőltudom, hogy ő a harmadik körzet megbízottja.
- Üdvözletem. – Szól bele a mikrofonba dallamos hangon. – A nevem Maxwell Cladwell, és engem ért az a megtiszteltetés hogy két bátor lány, és két bátor fiú nevét húzzam ki, akik büszkén lépnek majd be az Arénába a 100. Éhezők Viadalán. – Mondja. Egy pillanatra megremegek. A 100 viadal…kétség kívül a legdurvább. Ha engem húznának, ki tuti meghalnék. Kár hogy nem az én nevem akad majd az ujjai közé. Az egyik gömbhöz lép, ami természetesen tele van apró cetlikkel. Idegesen beszívom a levegőt. A fickó mélyen belenyúl, a gömbbe majd kicsit összekavarja a lapokat. Aztán megfog egyet. Kihúzza és felemeli.
- A kezemben tartom annak a női mentornak a nevét, aki a viadalon újból helyt fog állni az arénában. – Mondja még mindig azon a dallamos hangon. Beletelik, pár pillanatba mire kihajtogatja a cetlit.
- Niessa Howells. – Kiabálja a mikrofonba. Egy vörös hajú lány áll fel a Maxwell háta mögött sorakozó székekből. Halványan, de emlékszem rá. Végiggyilkolta az összes kiválasztottat. Nagyon durva volt a csaj és a tekintetéből levágom, hogy most sem lesz különb. Fekete szemei vészjóslóan csillognak, míg vérvörös ajka egy vonalba húzódik. Maxwell mellé áll. Ő kezet ráz vele majd a tekintete a következő gömbre siklik. Elé lép és hasonló módon, mint az előbb kihúzza a nevet.
- A kezemben tartom annak a férfi mentornak a nevét, aki újból helyt fog állni az arénában. – Mondja el majdnem ugyanazt a szöveget, mint az előbb. „De béna” gondolom magamban. Nem tudna valami menőbb szöveget kitalálni? Persze nem csak a szöveg az ami hasonlít az előbbi névhúzáshoz. Nem hajtja ki a cetlit azonnal, csak a magasba emeli. Majd végül erre is sor kerül.
- Tanner Curtis Franzen. – Ahogy kimondja a nevet megdermedek. Annyira hasonló az eset, mint Tanner apjáé volt. Beete Franzen aki megnyert egy viadalt, utána pedig újra be kellett mennie az arénába, mert részt vett az egyik nagymészárláson. Ráadásul nagy szerepet játszott a kapitólium elleni lázadásban is. Egy széles vállú, magas és fekete hajú férfi áll fel a székről. Niessával ellentétben az ő tekintete rémült, ahogy sokan másoké is. Kétség kívül ő lesz a legnagyobb szám a harmadikban. Vagyis lenne… Maxwell vele is kezet ráz, majd felénk fordul.
- Megvolnánk a mentorokkal. Akkor most jöjjenek a kiválasztottak. – Jelenti ki éles hangon. Érzem, ahogy a tagjaim megremegnek. Eljött az idő. Elviszik a két gömböt, ami eddig színpadon állt és hoznak helyette két másikat. Abban a lány és a fiú kiválasztottak neve áll. Ahogy a férfi belenyúl, megremeg a szám, ahogy összekeveri, megborzongok, és ahogy a magasba emeli a nevet megdermedek. Jelen pillanatban nagyon örülök annak, hogy vár mielőtt kimondja a nevet. Össze kell szednem magam. „Gyerünk Allison” Bíztatom magam. A pasi széthajtja, a lapot majd beletekint. Lassan felemeli a fejét és a szája elé helyezi a mikrofont.
- A lány kiválasztott a harmadik körzetből… - „gyerünk” ismétlem magamban. – Skyler Gallico. – Mondja ki a nevet. A tömeg mögöttem oszlani kezd és egy barna hajú lányra merednek. Olyan 13 éves lehet. Azonban nincs időm vele foglalkozni. Eljött az idő. Meg kell tennem. A magasba lendítem a karom.
- Én jelentkezek helyette. – Kiabálom. A körülöttem állók, mind megdermednek és nem csak ők. A hangom hallatára minden figyelem rám irányul. A szívem vadul dobog, és úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban ki tudna ugorni. Amíg a tömeg helyet csinál nekem, az arcomra aggatom azt az elszánt, rendíthetetlen, bosszúszomjas, bátor tekintetet. Végigsétálok a soron, amiben eddig álltam és a végén két békeőr fogad. Teljes csönd van. Senki nem kiabál, sír vagy mit csinál. A meglepettség szinte mindenkire hat. Hát igen nem egy mindennapi látvány hogy egy 14 éves csaj jelentkezik a 100 éhezők viadalára, aki ráadásnak a polgármester lánya. Valószínűleg nem is vagyok teljesen normális, de ez nem érdekel. Oka vannak azért, hogy miért teszem. Végigmegyek az úton, ami a színpadhoz vezet. Több értetlen, meglepett tekintetet is magammal vonzok. Fellépek a színpadra úgy, hogy a tekintetem még mindig ugyanaz marad.
- Mi a teljes neved? – Kérdezi Maxwell. Felemelem az állam és hűvösen válaszolok neki.
- Allison Jade Woodrow. – Mondom, mire a pasi szemében megcsillan a felismerés. Valószínűleg most esett le neki hogy miért viselkedik mindenki ilyen döbbenten. Mindennél jobban szeretnék apám szemébe nézni és azt mondani neki a pillantásommal, hogy „tessék. Itt van a lányod. A te lányod, aki elmegy meghalni”. Azonban akkor oda lenne az erős lány szerep. Pontosan tudom, mi jön most. Az önkénteseket mindig megkérdezik, hogy miért jelentkeztek a viadalra.
- Na és Miss Woodrow, mi oka volt jelentkezni önszántából erre a dicső eseményre? – Kérdezi a férfi meglepetten. Na, most kell ügyesnek lennem. A szavak már megfogalmazódtak a fejemben már csak össze kell raknom őket egy mondatba.
- Azért mert…- Kezdem, de megállok. Nem csak azért, hogy mondatot faragjak a gondolataimból, hanem a hatás kedvéért is. – Mert van egy fiú a kaptóliumba akit most készülnek kivégezni. Én csak…csak remélem, hogy még egyszer utoljára láthatom. – Mondom lassan. Ugyan a tekintetem nem változik, de a hangom elgyengül. Tisztában vagyok vele, hogy egyből mindenkinek leesik, hogy a „fiú” az nem úgy fiú, mint barát fiú. Hanem úgy fiú, mint pasi. Tökéletesen csinálom. Szinte látom magam előtt az arcokat, akiknek a szeme könnybe lábad, vagy csak annyit mondanak, hogy „óóó”. Nekem aztán mindegy. Az első lépés megvolt.
- Ó…- Kezdi Maxwell egy döbbent arckifejezés kíséretében. – Ez érdekes. Reméljük, hogy beteljesül majd a vágyad. – Mondja, majd gyorsan kezet ráz velem és a következő gömbhöz lép. Nem csodálom, hogy ilyen gyorsan el akarta terelni a figyelmet. Ezt már lehetne venni egy Katniss, Peeta sztorinak leszámítva hogy itt egész másról van szó. Én nem akarom túlélni a viadalt. Ha ezt akarnám, akkor nem jelentkeztem volna. Már nem figyelek a pasasra csak a csuklómra kötött kendőt kezdem piszkálni. Steven kendőjét. Csak a névre figyelek. Tudnom kell ki lesz az ellenfelem.
- Matthew Roger Gottlieb. – Egy sötét hajú fiú lép a színpadra. Talán egyszer, kétszer láttam, de még nem beszéltem vele.
- Ünnepeljük meg a kiválasztottakat és mentorokat, akik majd a 100. Éhezők Viadalán képviselik a harmadik körzetet. – Mondja Maxwell. Ekkor mind arrébb lépünk utat engedve a polgármesternek, azaz az apámnak. Ő alig hallhatóan, megdöbbenve, sajnálkozva és dühösen mondja a Hűtlenségi Egyezményt. Csak nézek, hogy hogyan képes annyi érzést a hangjába tömöríteni. Majd mikor végez, felénk fordul, és azt mondja rekedtes hangon, hogy fogjunk kezet. Tudom, mit csinálna. Legszívesebben lelőne most engem, de az első a kötelesség. Először Matthew kezét rázom, meg majd következik Niessa és végül Tanner. Ezek után felhangzik a himnusz, majd mikor véget ér mindegyikünk mellé két-két békeőr lép. Elkísérnek, bennünket a Törvényszék épületébe majd mindegyikünket külön szobába rakják. Most láthatnak minket utoljára. Legalábbis engem biztosan. Pár percet kell várnom mire meg is jelenik az első látogatóm. Sydey lép be az ajtón. Mielőtt bármit is mondhatnék, a barátnőm sebesen felém rohan és sírva átölel. A barátaim között talán őt szeretem a legjobban. Teljesen különbözünk egymástól. Ő kedves és ártatlan én meg hagy ne ragozzam, hogy milyen vagyok. Eleve azaz ölelgetős típus, de most nem bánom, hogy átölel. Én szorosan magamhoz szorítom. Valószínűleg most ölelhetem meg utoljára. Semmit nem kérdez és nem is mond. Azt a pár percet, amíg együtt lehetünk, csöndben töltjük. Ezért is szeretem annyira. Nem kérdezi, meg hogy mit miért teszek, ő bőven megelégszik annyival amennyit hallott. Aztán bejön a szobába a békeőr, hogy szóljon letelt az idő. Sydney engedelmesen elhúzódik, tőlem majd megszorítja a kezemet.
- Kérlek Ally, vigyázz magadra. – Mondja rekedten a könnyfátyol mögül. Nyelek egyet és bólintok. Hogy fogom ezt én túlélni? Márpedig nem sírhatok. Az látszani fog rajtam, ami ártana a szerepnek. Elengedem Sydney kezét és hagyom, hogy ki mennyen. Pár percet várok, de senki sem jön. Felhúzom a lábam a székben miközben továbbra is a kendőt csavargatom.
- Blake kérlek! – Hallok meg egy keserves hangot. Anyám az és éppen apámat próbálja valamire rá venni. Legalábbis erre tudok következtetni.
- Mégis minek mennyek be? Ő jelentkezett. Szégyen, amit művel, te is tudod. – Kiabálja apám. Ezen meg sem lepődök. Tudtam, hogy majd hallok valami ehhez hasonló mondatot.
- Azért mert ő a lányod. A te kislányod. – Mondja anyám sírva. Kíváncsian várom a folytatást, de nem érkezik válasz. Talán anya ezzel meggyőzte.
- Apa, kérlek. – Hallom meg Elisha hangját is. Az övé is pont olyan elkeseredett, mint anyáé, de ő valamivel összeszedettebb. Még mindig semmi válasz. Nem is tudom, hogy akarom-e hogy apa itt legyen. Hogy elbúcsúzzon. Mégis mi a fenét mondana? „szeretlek kislányom” vagy „megnyerheted. Mi itthon fogunk várni”. Na persze… rögtön azután miután nyúlnak öltözve tojásokat osztogat.
- Az én lányom nem jelentkezett volna a viadalra. Az én lányom nem megy a kapitóliumba nélkülem, vagy legalább az engedélyem nélkül. Az én lányom nem hozna folyamatosan szégyenbe. Az én lányom nem kavarna bűnözőkkel. Ez már rég nem az én lányom. – És kész. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Még hallom apám cipőjének a koppanását a kövön amint elmegy. Az apa, aki nem búcsúzik el a lányától. Nem…nem a lányát hagyja meghalni búcsú nélkül, hanem engem. A szemembe könnyek gyűlnek, és már alig látom a szobát. Pedig nem sírhatok. Muszáj az álcában maradnom. Aztán kinyílik az ajtó, amin anyám és Elisha lép be. Hasonlóan Sydneyhez ők is azonnal megölelnek. Mindketten hangosan sírnak majd anya felfedezi a könnycseppeket a szemembe.
- Hallottad. – Jelenti ki sírva. Én csak bólintok egyet, majd az ajkamba harapok. Tényleg nem sírhatok vagy minden tönkremegy, amit eddig elterveztünk. Nem hagyom, hogy elrontsa a s*gg fej apám. Ebbe ő nem rondíthat bele. Pislogok párat, nagy levegőt veszek. A nélkül hogy kicsordult volna egy könnycsepp is sikerült visszatartanom a sírást. Meg kell próbálnom nem arra gondolni, amit apám mondott, de úgy nehéz, hogy csak azok a szavak járnak a fejemben.
- Allison mégis hogyan képzelted, hogy…- Kezdi anya, de a könnyei nem hagyják befejezni a mondatot. Anyához bújok és belefeledkezek az ölelésébe. Annyira jó érzés. Már elfelejtettem, hogy milyen, ha az embernek van anyukája. Minden mondatából, mozdulatából lehet érezni a szertetetet. Tudni, hogy ő mindig ott lesz veled, ő mindig szeretni fog. És ezt én nem használtam ki. Nem öleltem meg már évek óta és nem szóltam hozzá kedvesen. Nem mosolyogtam rá. És nekem ilyenkor kell rádöbbennem, hogy mekkora egy idióta voltam. Milyen érzés lehetett neki elveszteni a kislányt, aki mindig imádta őt? Szorosabban ölelem magamhoz.
- Sajnálom anya, de muszáj elmennem…- Mondom, miközben lassan eltolom magamtól. Utána Elisha veti rám magát.
- Tudom milyen érzés szerelmesnek lenni. – Mondja suttogva. Elisha már rátalált a maga szerelmére. Kiskorom óta azt mondogatta, hogy egyszer majd ő is meg én is meg találjuk azt, aki mellett az egész életünket le szeretnénk élni. Mindig arra tanított, hogyha megtalálom, soha ne engedjem el. Ő sem tette és most mindennél boldogabb. Vagyis eddig az volt. De amikor majd meghalok akkor is ilyen boldog lesz? Igaz neki ott van az a fickó. Anyának apa. Logan biztosan talál majd vigaszt magának. De Sydney mit fog csinálni egyedül? Ő annyira kedves és aranyos. Soha nem bántana senki még csak szóval sem. A gondolataimból az ébreszt fel, hogy az ajtó kinyílik, és a békeőr szól be, hogy menniük kell. Elisha lassan elenged, de még mindig a vállamat fogja. – Elmondod ki az? – Kérdezi könnyes szemekkel. Én csak a fejemet rázom.
- Nem tehetem. De ígérem, megtudod. – Mondom, majd puszit adok az arcára, majd anyáéra is. Ezek után távoznak a szobából. Ők teljesen máshogy ismerik a sztorit. Én nem szeretem Stevent. Vagyis igen de…akkor mégis miért…valóban szeretném? De hát alig ismerem. Mégis…mégis olyan mintha bármelyik pillanatban képes lennék…képes lennék…nem tudom. Azt tudom, hogy hiányzik. És féltem őt. Csak remélni tudom, hogy még nem…még nem végezték ki őt. Ez az utolsó esély arra, hogy életben maradjon. Remélem a kapitóliumiak bekapják majd a csalit. Újra kinyílik az ajtó, amin most Logan lép be. Az arca nyúzott, de semmi jele nincs annak, hogy sírt volna. Ő nem az a típus. Életemben nem láttam még sírni a bátyámat.
- Helló Hugi. – Mondja feszülten. Én biccentek egyet. Logan nem omlik egyből elém, hogy ölelgessen. Megfog egy széket, amit elém rak, és rá ül. – Szóval? Mit fogsz tenni? – Kérdezi egyszerűen.
- Elmegyek a kapitóliumba, előadom, magam aztán bemegyek az Arénába és meghalok. – Mondom, mire ő elvigyorodik.
- Hát tőled erre számítottam. – Vigyorog de aztán az arca megfagy és a következő pillanatban már egész más arckifejezéssel ül előttem. – Idióta vagy.
- Tudom.
- Steven Bass az mi? – Kérdezi. Na, most én lepődök meg. Logan mindig tud mindenről, ami velem történik, de erről egyszerűen lehetetlen, hogy tudomást szerzett.
- Honnan tudod? – Kérdezem szúrósan. Elvigyorodik.
- Tudod, nem vagyok hülye. Láttam az élő közvetítést a bíróságról. Meg kell, hogy mondjam, csodálom a fickót. Megverni a főjáték mester fiát…húú. Nem semmi. – Logan hasonlóan Stevenhez teljes szívéből megveti a kapitóliumiakat. Vagyis inkább csak a befolyásos részét. Mint az elnök vagy főjátékmester. A többit csak hülyének tartja. – És ezen kívül nyomoztam egy kicsit. Azt mondták néhányan, hogy hajnalban láttak téged Steven Bassal lovagolni. És ha mindez igaz…- Folytatja, majd félretolja az egyik hajtincset, ami a sebet takarja. – Akkor megsérültél a fejednél. – Mondja, büszkén vigyorogva majd visszarakja a hajamat. Csak a szememet forgatom. Utálom, hogy Logan ennyire menő. Olyan mintha egy kém lenne. Azonban pár perc múlva újra elkomorodik. A hangulatváltozásai nagyon hasonlóak az enyémhez ezért van az, hogy annyira megértjük egymást. – Nem tudom, mit tervezel, de figyelj rám. Nem tudok sok tanácsot adni ezen a téren, de nagyon ismerem a logikákat a Viadalon. Gyakran elgondolkodom, rajta hogy mit csinálnék, ha ott lennék. Az a legjobb, ha szövetséget kötsz. Addig kisebb az esélye, hogy meghalsz, viszont oda kell figyelned arra, hogy ne, nőjön a szívedhez a szövetséges. Ciki, ha a végén meg kell ölnötök egymást. Úgy csináld, hogy meg tudd ölni. De arra vigyázz nagyon, hogy…
- Logan. Ennek semmi értelme. Megértem, hogy azt akarod, hogy túléljem, de úgysem fogom. Mentorok is lesznek bent. MENTOROK. Simán kinyírnak. Nekik bőven van tapasztalatuk. És pontosan tudod, hogy igazam van. – Mondom a hangomat felemelve. A békeőr újra benyit, hogy jelezze, letelt az idő. Logan megint elmosolyodik, majd feláll és megölel.
[color:0b87= cyan]- Bármit is mondasz lehetetlennek tartom, hogy meghallj. És különben is. Várlak vissza. Ki fog engem szórakoztatni, ha te nem leszel? – Kérdezi. Habár az ajkai mosolyra húzódnak, de a szeméből kilátom a végtelen bánatot és az apró könnycseppet. Hiányozni fogok neki. És nekem is ő. Szorosan ölelem magamhoz majd ő is megpuszil. Nem mondd, már semmit csak az ajtó felé indul. Azonban a küszöbnél megdermed, és hátra pillant.
- Mellesleg…tényleg szép vagy ebben a ruhában. – Mondja, majd elmegy. Hiányozni fognak. Mindannyian. Leszámítva az apámat. Újra kinyílik az ajtó, amin néhány barátom lép be. Fiúk és lányok is egyaránt. Nem csodálkozom, hogy együtt jöttek be. Valószínűleg már nincs arra idő, hogy mindegyik külön-külön elbúcsúzzon tőlem. Mindenki azt követeli, hogy mondjam el hogy ki az. Ám nem mondok semmit. Csak Logan tudja, és ő is kikövetkeztette. Azonban róla tudom, hogy senkinek sem fog szólni. Mindenkit átölelek és beszélek pár szót. Azonban amikor Grover ölel, át a fülébe súgok valamit.
- Kérlek, védd meg Sydney-t. Tudod, hogy magát nem tudja megvédeni. – Suttogom, mire a fiú bólint. Igazából azért őt kérem meg, mert tudom, hogy ő képes megvédeni. Ha erre nincs is szükség, de nem merem az ártatlan kis barátnőmet csak úgy egymagára hagyni. Ráadásul közte és Grover között még apró szikrákat is vélek felfedezni szóval szerintem nem, lesz baj. Később a kis csapat is távozik, és egyedül maradok, habár tudom, hogy nem sokáig. Elgondolkodok még egyszer a következő pár napomon majd a viadalon. Aztán jönnek a békeőrök és közlik velem, hogy megyünk az állomásra. Újra magamra öltöm azt az elszánt, félelmetes arckifejezést majd hagyom, hogy a békeőrök kikísérjenek az épületből. Kint egy rakás kamerás emberrel találom szembe magam. Felőlem vehetik, az arcomat én tökéletesen nézek ki. A csuklómra nézek, amin még mindig ott van a kendő. Ezt viszem be az arénába. Újra magam elé meredek majd beszállok a kocsiba, amivel az állomásra visznek minket. Pár perc múlva meg is érkezünk majd felszállunk a vonatra. Igen…megyek meghalni, de nem érdekel. Nem érdekel, ha ölnöm kell, vagy ha engem ölnek meg. Ez van. Hirtelen apám szavai csengenek újra a fülemben. Nem búcsúzott el tőlem és már a lányának sem tart. Nem érdekel. Remélem akkor is így fogja majd gondolni, amikor a szívembe döfnek egy kést.

Dühös vagyok.
Végtelenül dühös vagyok, zavarodott és rettegek attól, amit a holnap hozhat. Allison nem normális, amiért ilyen butaságra vetemedett! Szép gesztus, persze, más esetben még át is ölelném érte, mondván, a szüleinknek nincs igaza a magaviseletével kapcsolatban, de... így nem bírok örülni. Nem bírok mosolyogni. A körzetünk az egyik leggazdagabb, legtehetősebb az összes közül, s a fiatalokat nevelik a viadalra. Nem úgy, természetesen, mint az első körzetben, ám a harc szele nálunk is belengi az utcákat, a tereket, belopódzik a házakba az ablakokon át, s megfojtja az emberek boldogságát csírájában. Sky azt állította, a testvéreim borítékolt előnye Édesapánk helyzete. A polgármester gyermekeit biztosan nem küldik az arénába.
De tévedtél Sky, suttogja bennem egy elcsigázott hang, miközben lépteim akkurátus pontossággal visznek végig a folyosó kövezetén. A csizmám sarka egyenletesen kopog, a rózsaszín ruha pedig, amelyet reggel ünneplésre vettem fel, most a gyász leplének tűnik rajtam. Fogalmam sincs, miért állok még mindig a lábamon. Talán túlságosan félek összezuhanni? Valószínűleg erről van szó, hiszen Allison érdekében ki kell tartanom. Logan és én vagyunk azok a családból, akik feltétel nélkül bíznak benne, ha egyikünk kiesik, a másik már nagyon nehezen tarthatja a színen egyedül Ally törékeny lelkét, ami oly gondosan a kemény burok mögött rejtőzik.
Megtorpanok az ajtó előtt. Odabentről halk motozás zaja szűrődik ki. Néma hálát adok azért, hogy a polgármester lányaként több ajtó áll nyitva előttem, mint az átlag lakóknak álmaikban lehetséges...
Magabiztos mozdulattal vetem hátra a hajam, veszek egy mély lélegzetet, majd az öklöm háromszor, erő teljesen koppan az ajtón. Aztán választ sem várva szinte betöröm a kemény fát, ahogy minden további nélkül lenyomom a kilincset és átlépem a küszöböt.
Odabent meglepően kiegyensúlyozott szoba látképe tárul elém, egy férfivel, akit eddig csupán a színpadon, illetve a Viadal visszanézhető felvételein láttam.
Nincs kedvem megszemlélni a helyiséget tüzetesebben egyenlőre, rögtön a tárgyra térek.
- Mr. Sarcher, ha jól sejtem - kezdem a szokásos bevezető szöveg nélkül, majd magabiztos gyorsasággal a férfihez lépek és azonnal kezet nyújtok neki. - Allison Woodrow nővére vagyok, nagyon örvendek.
Amennyiben a férfi elfogadja a kezem, végbe viszem a kézfogás ősidők előtti gesztusát, majd még egy mosolyra is szorítkozom, bár a szám sarkában az idegesség magas rángásként bukkan fel.
- Gondolom, tudja, miért vagyok itt.

A Hűtlenségi Egyezménytől mindig felfordul a gyomrom.
Komolyan. Annyira undorító az egész, annyira hülyén van megfogalmazva, és annyira visszataszító, hogy ezt még az én gyomrom sem veszi be. ÚGyhogy, miután vége az egész cirkusznak, diszkréten elvonulok a mosdóba.
Minden Aratásnapon okádok egy sort. Már mindenki ismeri ezt a szokásomat, hogy Dom Sarcher, a rettenthetetlen véres gyémánt minden Aratás után összerókázza a budit.
Mikor kitámolygok, már javában folyik a búcszkodás, úgyhogy gyorsan összeszedem magam. Lucy valószínűleg még kint tárgyal ezzel-azzal, vagy szimplán eltévedt, nem tudom.
De akkor rámzuhan, hogy mi is történt az elmúlt órákban, és nem túl szalonképesen kezdek káromkodni.
- Ó, hogy az a...! - Niessa. Tanner. Gottlieb.
...és a polgármesterék legkisebbje. hát ez igazán fa*ántos! Ez hiányzott egész életemben.
Valószínűnek tartom, hogy ez a generáció nem teljesen normális. 14 éves, még a babáival kéne főzőcskéznie a hátsóudvaron, meg kis tüzijátékokat gyártani nekik, ez meg önként jelentkezik a vágóhídra, hogy utoljára lásson egy srácot, aki valószínűleg már régen alulról szagolja az ibolyát. Hát fantasztikus.
Első ránézésre nem túl bizalomgerjesztő a kis szőke szépség, pontosan annak a típusnak tűnik, aki hisztérikusan csapkodni kezd, ha letörik a lábujjkörme, és meghal a szemöldökcsipesze nélkül. (A mi körzetünkben is van csóróság, de valószínűleg ez a polgármester lányára nem kifejezetten vonatkozik.)
De az is lehet, hogy mivel a polgármester lánya, nagyobb hangsúlyt fektettek a kiképzésére. Végülis emlékszem, mikor bejött anno apámhoz a fegyverüzletbe, mikor a legidősebb lánya betöltötte a Viadal-kort, hogy fegyvert vegyen neki. Ugyan nem mondta, hogy kinek kell, de apám nem hülye, és tudott számolni is. EGyütt választottuk ki a kicsajnak a Smith&Wessont, az én családom mindig arra esküdött. Azóta Mr. Woodrow nem mulasztotta el hangoztatni, hogy "kiválóan szuperál" és értettük is jól: a gyereknek bejött a pisztoly.
Erről a legkisebbről viszont nem tudok semmit. Komolyan nem. Egy jó ideig azt sem tudtam, hogy van, pedig ott voltam a névadó ünnepségén. De hát nem jegyezhetek meg mindent, nem vagyok én mindentudó.
kicsit szétteregetem a holmijaimat, és rágyújtok. A polgármester volt olyan kedves, és teljesen az igényeimhez alakította a szobát már hosszú évekkel ezelőtt. Várom, hogy Lucy is megérkezzen, és újraveszem a versenyzők adatait. Ó istenem. Elég régen volt 16 év alatti kiválasztottam.
Egyszercsak kopogást hallok, de semmit nem reagáltam rá. Aki akar, úgyis bejön, aki meg nem biztos a dolgában, az inkább hagyjon is békén.
Az illető igen biztos a dolgában, mert pár pillanat múlva konkrétan rámrúgja az ajtót.
Nem kell bemutatkoznia. Ez az arcvonal, ez az orr... Ez a polgármester legidősebb lánya. Efelől kétséget sem hagy, mert bemutatkozik, és a kezét nyújtja.
Mélyen a szemébe nézek, elszántan lobog a dühtől, hát, őszintén szólva, őt szívesebben elvinném az arénába, mert jobban elhiszem, hogy győzni fog... De a kisasszony már kinőtt ebből a korból. Annyi idős lehet, mint az előző győztesem, Lucy.
- Dominic Sarcher - biccentek megszorítva a kezét. - Nem, nem hinném, hogy el tudom intézni, hogy a húga helyett mehessen a viadalra...

Kezdeti magabiztosságomnak árnyéka sem csügged el, miközben gyors pillantással szemrevételezem az ízlésesen berendezett helyiséget. A körzetünk rendkívüli engedményeket tehet önmagával szemben, mivel a Kapitólium áramellátása, és a digitális dokumentálás lehetősége is tőlünk származik, többek közt. A jólét itt nem számít kifejezetten luxusnak, bár egyes szerencsétlen földönfutók ugyanúgy állnak az utcákon, mint a szegényebb körzetekben. Én magam mégsem ismertem a szűkölködést soha. Még a szele sem ért el oda, ahol a polgármester kis családja reggelente a nap első étkezését elköltötte finom holmik társaságában, kellemes, nyugodt csevejjel. Az Aratásnapok homályos, szürke foltokként derengenek benne máig, pedig egyszer sem esett rám a választás. Az úgynevezett "aréna-kor", vagyis a tizenkettőtől tizennyolc éves korig terjedő lidércnyomás különösebb megrázkódtatás nélkül söpört el felettem. Ráadásul az én pozíciómban számíthattam megfelelő felkészülésre is, ha mégis az Arénába kerülnék.

Máig élénken él bennem az emlék, ahogy tizenkét évesen, szőkén és kíváncsian kerülgetem apám magas alakját, s próbálom kitalálni mit rejtegethet a kezei közt őrzött dobozban. Apa fontoskodva megköszörülte a torkát, majd maga alá húzott egy széket, s így az arcunk nagyjából egy magasságba került. A szemeiből minden kétséget kizáróan kiolvashattam a nagy bejelentések csillogását...
- Elisha, a mai nappal hivatalosan is abba a korba léptél, ahol... - elhallgatott, a kezében megremegett a kis doboz. - Itt az ideje, hogy felnőttként kezeljünk, hiszen mostantól hat éven át felnőttekhez méltó erőpróbákat kell kiállnod. Édesanyád és jómagam is úgy érezzük, ez az ajándék éppen időszerű, hogy megvédd magad. Mindennel szemben.
Nem kérdeztem rá, ösztönösen tudtam, mire céloz és a torkomban apró gombócként hömpölygött fel a balsejtelem. Apu azonban ekkor leemelte a doboz fedelét, és annak belsejéből egy revolver került elő. Vigyázva, elhűlve egyensúlyoztam tenyeremen a gyilkos tárgyat, és hirtelen megrohant a felismerés: mostantól minden megváltozik... és nem jó értelemben.

Most, az előttem álló férfi arcára nézve hirtelen megmagyarázhatatlanul dereng fel az emlék. Még a vezetékneve is ismerős, ha jobban megerőltetem zsábában szorongó idegeimet, amelyek Ally kiválasztása óta csörgőkígyókként tekeregnek bennem. Sarcher... mintha szorosan kötődne a revolverrel kapcsolatos emlékemhez, ám fogalmam sincs, mi a közös pont. Így gyorsan kiszakítom magam gondolataim útvesztőjéből.
- Tisztában vagyok a viadal szabályaival, Mr. Sarcher - jelentem ki, majd elengedem a kezét, és egy lépést teszek hátra, mindössze udvariasságból, mielőtt a tárgyra térnék.
- De igaza van, valóban a húgom miatt jöttem. Pontosabban azért, hogy meggyőződjek arról, hozzáértő kezekbe kerül.
Nem tisztem felülbírálni a mentorok munkáját, azt viszont senki nem veheti rossz néven, ha őszinte aggodalmamban fontosnak érzem megismerni azokat az embereket, akikre a számomra egyik legkedvesebb és legfontosabb személy, a kishúgom életét bízom.

Ezen az oltári baromságon legszívesebben felröhögnék, de azért akad bennem egy adag az úriemberből, és tudom, miko kell használni.
- Komolyan azt gondolja, hogy ez alkalmas pillanat ilyesféle mulatságos feltételezéseket ellődözni? - próbálom visszafogni magam a lehető legderűsebben.- A húga nálam van a legjobb kezekben, ezt pontosan tudja. Ha akarna sem találna több olyan mentort, akinek ennyire jó a felhozatala, mutassak esetleg referenciaanyagot? - bökök ki az ablakon a GYőztesek faluja felé, ami itt nálunk, a Harmadikban azért eléggé túlzsúfolt. Komolyan. Ha kicsit is normálisabb ember lennék, ezen a feltételezésen meg kéne, hogy sértődjek.
- Pontosan tudja viszont hogy a kedves húga élete nem csak rajtam múlik. - hagyom abba az álderűsséget, és úgy döntök, egy darabig még nem osztom meg vele az elképzeléseimet letört körmökről és szemöldökcsipeszekről. Mégiscsak a nővére, gondolom rá is vonatkoznak ezek a dolgok. - Bár tudja, ez a sztori egészen kapós arrafelé, ami a köznépet illeti, de a felsővezetőség nem hinném, hogy beszopja. Eléggé aggódnak a 25 évvel ezelőtti kis ... incidens óta. Bár alapvetően van bennük egy nagy adag naivitás, hogy kétszer ugyanaz nem történhet meg... De hát na. Amúgysem tudom, mennyire gondolja komolyan azt a fiút a Kapitóliumban. - szerintem elég gáz, de mindegy.
Nem szeretem ezeket a lávsztorikat, főleg a tavalyi óta, az azért rendesen betett az idegrendszeremnek, de hát ez nem tartozik senkire.
- Remélem elmesélték neki, hogy nem minden szerelmes történetnek happy end a vége - mormogom magam elé, és nem aggódok annyira, de ez azért mégiscsak a 100. - A kislány közvetlen mentorálása egybként a társam hatásköre alá tartozik - teszem hozzá, elnyomva a cigarettát - de persze minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy valamelyiküket kihozzam onnan. -azt nem akartam hozzátenni, hogy a Gottlieb fiúnak sokkal jobban áll a szénája, minek bosszantsam fel ezzel, így is elég jól tartja magát. Semmi hisztérikus zokogás vagy ájuldozás, amit az elmúlt évek alatt megszoktam. Meg is jegyzem: - Maga meglepően jól viseli.