Gwen & Summer ~Are you, are you coming to the three...?~

Mikor felérek az ötödik körzetesek szobájába Licianna, a ceremónia mester tart még nekünk egy gyors eligazítást, majd közli, hogy mindenki menjen a szobájába, pakoljon le (nem értem, hogy mit kéne le pakolni, nekem csak két cuccom van, a nővérem kibontatlan levele, meg a csillagszóróim), aztán menjen konzultációra a stylistjával. Én már éppen felállnék, amikor megint el kezd beszélni, és egy lapról felolvassa, hogy kit hol vár a fent említett személy, amikor a végére egy kisebb önelégült mosoly jelenik meg az arcomon, mert nekem házhoz jön a nő. Az enyémet Summernek hívják, így ebből biztosan tudom, hogy nő. Én várom, hogy történjen még valami, amikor int, hogy elmehetünk. Én egyből a szobába megyek, nem vagyok kíváncsi senkire és semmire.
Amikor benyitok, nem lepődöm meg egy egyszerű szobát találok egy hatalmas szekrénnyel és egy hatalmas fürdőszobával. Eleinte nem nagyon fűlik a fogam ehhez a dologhoz, így inkább elülök az ágyra, ami meg kell mondjam, nagyon puha. Sőt, még soha nem öltem ilyen puha ágyon, így ezen felbátorodva leveszem a cipőmet és ráfekszem a párnákra is. Egy picit zavarban érzem magam, mert sejtem, hogy figyelnek, de nem különösebben érdekel, így az éjjeli szekrény felé nyúlok és elveszem onnan a nővérem levelét. A vonatút alatt sokat rágódtam rajta, hogy kinyissam-e vagy sem. Végül a kinyitás mellett döntöttem, mivel ha Mariann megírta, akkor célja volt vele.
Lassan szakítom fel a borítékot, majd amikor ezzel meg vagyok, fejjel lefelé fordítom és legnagyobb meglepetésemre először nem egy kis papír esik a zsebembe, hanem egy vörösbegyet ábrázoló nyaklánc. Nem ismeretlen számomra ez az ékszer, ugyanis ez generációk óta a családom birtokában van. Talán még az üküküknagymamámé volt, aki a viadal előtti időkben kapta. Emlékszem még arra a napra is, amikor anya Mariannak adta a 12-dik születésnapján, amolyan szerencse talizmánnak. Őszintén megmondom, akkor egy kicsit féltékeny voltam rá, mivel én mindig is csodáltam ezt az ékszert a színösszetétele miatt. Mivel az eredeti madár színeivel ellentétben ez a kék árnyalataiból épült fel. Maga a madár pedig nem nagyobb 2 cm-nél. Most meg az enyém lett, ez egyszerűen hihetetlen, de mégis bárcsak inkább az eredeti tulajdonosánál maradt volna, de ő nekem szánta, így tiszteletben tartva a kívánságát felveszem, nehogy megbántsak egy halottat.
Ezt követően ki veszem a borítékban található lapot. Várok néhány pillanatot, majd végre kinyitom és elkezdem olvasni.



Remegő kézzel fogom a levél alját és nem tudom, hogy mi igaz ebből és mi nem. A nővérem biztosan nem jókedvében írta ezt a levelet, de azt ésszel fel nem foghatom, hogy miért velem foglalkozott, amikor ő készült bemenni az arénába és nem én. Persze lehet, hogy ha jobban benne leszünk ebben az egészben, akkor én is Martinért fogok aggódni nem pedig magamért.
Igazából nem tudom, hogy ennyi ideig vagyok a levél hatása alatt, de a ceremónia mesterünk sürgető hangja riaszt fel. Ekkor megrázom a fejem és úgy döntök, hogy elmegyek fürödni. Gyorsan a szekrényhez lépek. Kikapok egy egyszerű farmer shortot és egy fehér ujjatlan, fehérneműt és már be is zárkózom. Kell egy kis idő, mire kiigazodom a gombokon, de hamar megy így egy kellemes valami aroma programmal megmosom bőröm és a hajam. A szárító programit szándékosan nem kapcsolom be, inkább a hagyományos módszert választom.
Amikor immáron felötözve, törölközővel a kezemen kilépek az ajtón még nincs itt senki így elkezdek halkan énekelni egy olyan dalt, amit nem lenne szabad:

Eljössz-e ahhoz a fához,
ahol egy férfit felakasztottak,
mert megölt három másikat.
Különös dolgok estek meg itt.
Nem lenne abban semmi furcsa,
ha éjfélkor a bitónál találkoznánk újra…

Éppen az utolsó versszak refrénjét fejezem be, amikor kopogást hallok
Ezek szerintem megérkezett A Nő.
- Szabad - mondom, az ajtó elé állok, és nem törődök azzal, hogy mennyit hallhatott belőle, mert nem érdekel. Bár, amikor belép, nagyon úgy néz ki, amint aki az egészet végig hallgatta. Okos Gwen, gratulálok neked, de komolyan.
Otthon nem énekelhettem sokat, mert egyesek szerinte a hangom szépsége vetekszik a 25 évvel ezelőtti lázadók példaképével, magával a Fecsegővel. Mondjuk fecsegőposzáták között nem próbáltam még énekelni, de kitudja, talán az én dalomra is elhalkulnak. Ezt a dalt speciel egy a lázadás után megtalálta felvételből ismerjük. Annak idején a nagyanyám valahogy felvette, mert véletlenül beadták a tévében, amikor a leverés volt a téma. Ha valaki megtudná, hogy nekünk van egy ilyen felvételünk, akkor… nem is akarom tudni, hogy mit csinálnának velünk.
- Jó napot, én vagyok Gwendolyn Sophia Castle, ötödik körzeti kiválasztott - nyújtok neki kezet is, és várom, hogy elfogadja-e.
Bár az is nagyon érdekel, hogy ő volt-e tavaly is, mert ha igen, akkor fel kell ismernie a nyakamban lógó kis madárkát…

- Gustave, kérlek. - szólok rá a fiamra, aki arisztokratikus arckifejezéssel nem szól hozzám. Ő nem azt a nyakkendőt akarta felvenni, amit én adtam rá, de hát mit tudjak tenni, igazán fontos, hogy az első találkozásunk alkalmából a kiválasztottammal normálisan nézzen ki.
- Ó mama, hát nem mindegy milyen nyakkendőt veszek föl? - biggyeszt a fiam - Úgyse az ötödik körzet nyer.
Megcsóválom a fejem. Tavaly nem az ötödikeseket kaptam, így nem tudom, honnan ez a fitymálás. Gustve kezd túlzottan öntudatos lenni.
Kézen fogom a fiamat, és határozott léptekkel felmegyek a lépcsőn.
Mielőtt bekopogok, még egyszer előveszem a fiatalurat.
- Ne feledd, Gustave, kedvesen beszélsz az ifjú hölggyel. Nem érdekel, mit hallottál a nénikédtől, a körzetlakosok ugyanolyan emberek, ezt apád is bármikor megmondja neked. - Versusnak vannak érdekes megszólalásai, de azt ő sem vonja kétségbe, hogy a kiválasztottaknak kijár a tisztelet.
- Hallgasd csak, mama - mutat az ajtóra a gyerek, tényleg zseniális füle van, nem tudom, kitől örökölhette. Én nem vagyok egy zenekedvelő, az apja pedig kifejezetten botfülű.
- Eljössz-e ahhoz a fához,
ahol egy férfit felakasztottak,
mert megölt három másikat.
Különös dolgok estek meg itt.
Nem lenne abban semmi furcsa,
ha éjfélkor a bitónál találkoznánk újra.
Egy pillanatra megszédültem. Istenem, sok sok éve már, hogy utoljára hallottam ezt a dalt, még gyerekek voltunk.. Thomastól. Ő énekelte ezt hetyke kisfiú hangon, amitől Annabelle szörnyülködni kezdett, én pedig figyelmesen hallgattam akkor.
Alapos verést kapott a tanítónénitől, de ezt a dallamot azóta sem felejtettem el.
- Mama, valami baj van? -rángatta meg a kezem a kisfiam, mire összeszedtem magam.
- Semmi... Semmi kicsikém. - keményítettem meg a vonásaim. LEvettem a kesztyűmet, és finoman bekopogtam.
A tv-ben már látott fiatal lány nyit ajtót. Így élőben még csinosabb, mint a képernyőn, viszont annyira kislány még.
- Jó napot, én vagyok Gwendolyn Sophia Castle, ötödik körzeti kiválasztott - nyújtja a kezét, én pedig szeliden megrázom. A fogása elég határozott, talán tudunk vele csinálni valamit.
- Szervusz, Gwendolyn- milyen helyes neve van. - Én pedig Summer Kostova vagyok, és én leszek a stylistod. A fiatalember pedig... - és megpaskolom a kicsi fiam vállát, hogy bemutatkozzon - Bemutatkoznál, kicsim?
Gustave el van kényeztetve, de az etikettre mindig ad. Most is egyenes lesz, mint a cövek, és meghajtja magát.
- Üdvözlöm, kisasszony, Gustave-Eric Kostova vagyok, örvendek a szerencsének.
Megkönnyebbülten a fiamra mosolygok, sose hoz kellemetlen helyzetbe a modorával mások előtt, tiszta apja. Gwendolyn egy pillanatig nem nagyon tudja hova tenni a kis arisztokratát, majd féloldalasan a gyerekre mosolyog. Ez a pár pillanat pont elég arra, hogy végigmérjem őt. Rögtön megakad a szemem a kis madárkán a nyakában, nagyon csinos ékszer. És mintha láttam volna már valahol.
- Nos, Gwendolyn, tudom, hogy nem kellemes ami történik veled, és nem biztos, hogy megbarátkozol velem, de jusson eszedbe, hogy én csak segíteni akarok, hogy támogatókat szerezz. - mondom a legbarátságosabb hangomon. - Van némi közöm ahhoz, hogy a támogatók mit néznek egy versenyzőben, ugyanis a férjem is az. Szóval azon leszünk, hogy növeljük a túlélési esélyeid az Arénában, rendben, Gwendolyn?

A nő megfogja kezemet, ami alapból jó jel, ez azt jelenti, hogy nem ódzkodik annyira a körzeti lakosoktól, mint a mi ceremónia mesterünk, aki hozzánk se mer érni, mert azt hiszi, hogy elkap tőlünk valamit. Amikor alaposabban végig mérem a nőt, nem találom ellenségesnek, sőt kifejezetten kedvesnek tűnik, nem igen tudom hová tenni, mint kapitóliumit, de mindegy. Amikor a fia köszön nekem, és bemutatkozik olyan, mint valami kis arisztokrata. Rajta látszik, hogy kapitóliumi, de nem rossz értelemben, na jó, inkább azt mondom, hogy igazi kis arisztokrata, ez már a tartásán is látszik.
- Szia Gustave, örülök, hogy megismerhetlek - mosolygok a fiúra, majd megint az anyjára szegezem a tekintetem, aki már beszél nekem mindenféle dologról.
Igazából nem tudom, hogy milyen tapasztalatai vannak, az eddigi kiválasztottaival, de úgy beszél, mintha nem akarnék együtt működni és lázadni tervezek ellene. Bár az előbb énekelt dalból bármit leszűrhetett, amit csak szeretett volna.
- Hölgyem - mondom neki, amikor befejezte. - Én nem akartam ellent mondani magának, mert lássuk be, nem lenne túl sok értelme a helyzetemet tekintve. És sejtettem, hogy jobban tudja, hogy mint néznek a támogatók egy kiválasztotton, mint én, persze ezt nem sértésként mondom, csak gondolom, nem ma kezdte a szakmáját ennyi - válaszolom neki, de hirtelen eszembe jut egy… akarom mondani két dolog. Az első várhat, viszont a másodikat, jobb, ha megcsinálom, mivel nem hiszem hogy kényelmesen el fogunk férni ebben a szobában, meg amúgy is, a nappali sokkal tágasabb.
- Ugye nem lenne baj, ha kimennénk a kanapékhoz, ott szerintem mindenki sokkal kényelmesebben elférne - vetem fel, majd, amikor ez nem ütközik semmilyen ellenállásba, akkor kimegyek a többiekkel együtt. Őszintén megmondom, nekem még furcsa ez a nagy lakás, vagy helység, vagy mi ez. Valamint nem vagyok hozzá szokva ekkora pompához, én az egyszerű ötödik körzethez vagyok hozzá szokva, ami lehet, hogy tele van gyárakkal, viszont pár körzettel ellentétben mindig van áram, de ez most nem fontos, már nem. Mert most nem otthon vagyok, hanem a Kapitóliumban, ahol az emberek nem foglalkoznak ilyen dolgokkal, mint áram kimaradás.
Amikor mindenki kényelmesen helyet foglal a nappaliban, veszek egy mély levegőt, és elmondom neki az első dolgot, ami az imént eszembe jutott, mert azért elviselek bármit, amit velem csinálnak, de mindennek vannak határai, és hozzá teszem, vannak dolgot, amik már az emberi méltóságomat sértenék.
- Szóval, mint az előbb mondtam nem fogok önnek ellenkezni, mert maga jobban tudja, de vannak dolgok, amiket nem nagyon szeretnék. Én ezeket most elmondom, aztán ha figyelme veszi őket, akkor jó, ha nem… akkor nem tudom mi lesz, de nem jó - mondom, mert más jelen pillanatban nem jut eszembe. - Nem szeretném ha a hajamat levágnák és befestenék és amikor jöttünk láttam, hogy vannak olyan emberek, akiknek be van festve a bőrük, na én olyat se szeretnék, ezt a két dolgot leszámítva minden más rendben van - mondom, majd eszembe jut még valami. - És esetleg lehetne róla szó, hogy a nyakláncom rajtam maradhasson mind végig. Tudja, még a nővéremé volt és sokat jelent nekem - magyarázom meg, bár nem nagyon értem, hogy miért, elvégre nem igen tartozom magyarázattal.
Persze kedves hangon mondtam azt, amit az előbb elmondtam, mert nincs bajom ezzel a nővel, jó Kapitóliumi, meg minden, de akkor is, nem tűnik annak az „utálom, a körzetieket dögöljenek meg” típusnak, bár lehet, hogy a látszat csal, ki tudja. Mindenesetre kíváncsian várom a válaszát, és remélem, hogy nem sértettem meg, vagy ilyesmi, mert az nem állt szándékomban.

A lányra mosolygok. Milyen bizalmatlan. DE ez az ő helyzetéből abszolút érthető. Valószínűleg én is így viselkednék a helyében.
A nyakában a lánc... Nos, én teljesen megértem. Egy pillanatra elmerülök az emlékeimben. Megfordul a fejemben, hogy elmesélem a lánynak, elmesélek mindent, hogy honnan jöttem, hova tartok, hogy miért jöttem ide.
De aztán erőt vettem magamon. Nem. Ez még korai lenne... Most látjuk egymást először. Különben sem árt, ha szép lassan elfeledkeznek arról, hogy honnan jöttem, már csak Gustave érdekében is.
Tényleg, Gustave. Felkapom a fejem, és a tekintetemmel keresni kezdem. Istenem, még csak az hiányozna, hogy Versus ellökjön minket magától, és a gyerekkel együtt vissza kelljen mennem a körzetbe. Gustave hamarosan kiválasztott- érett korba lép. Én pedig végigasszisztálhatnám az Aratásnapjait, nem, én nem is értem, hogy egy anya hogy bírja azt végigállni. LEhet, hogy az összes többi asszony erősebb Panemben. Én nem bírnám ki. Vagyis... Nem tudom.
Gustave megtalálta a zongorát a nappaliban.
- Játszhatom, mama? - kérdezte esdekelve, de már nyitotta is a zongora tetejét - Kérlek.
- DE csak halkan, szívem - egyezek bele - a kisasszonnyal komoly dolgokról beszélgetünk.
Gustave udvariasan bólint, de az arcán látszik az udvarias unalom a problémáink iránt. Aztán a billentyűkhöz ér, és megjelenik az az utánozhatatlan rajongás az arcán. Amit az anyja arcán sosem láthatott.
... mert csak akkor volt ilyen az arcom, mikor kislányként Thomast láttam.
Ebben a rajongásban egyébként rá hasonlít. (amire természetesen nincs magyarázat) Thomas tudott rajongani ennyire az elérhetetlen eszményeiért. Hogy hasonlíthatnak ennyire? Mintha Gustave a fejemből pattant volna ki, mintha a gondolataimból született volna.
Huncutul ránkvigyorog, és lassan játszani kezd. Először csak a hangokat, aztán tétován énekelni is kezd hozzá. A dallam mindig jobban megy neki, mint a szöveg.
- Are you, are you coming to the tree?
Gwendolyn, és én is meglepetten nézünk össze, aztán a gyerekre. Végigénekli a versszakot, pontatlan a szöveg, de a dallam...
- Gustave, az istenért! - pirítok rá, mire a gyerek összerezzen.
- Mi a baj mami?- kérdezi ártatlanul, majd Gwendolynra mutat, ami egy úriembertől cseppet sem illendő. - Nekem csak tetszett az a dal, amit a kisasszony énekelt.
Gwendolyn elsápad, és segélykérően néz körül, de nincs itt senki, senki nem hallotta ezt a megjegyzést.
- Gustave, nem szeretném, ha meghallanám mégegyszer ezt a dalt - mondom szigorúan, de nyugodtan.
- Miért, mami?
- Mert... - keresek valami jó kifogást, ami a kislányt sem keveri bajba - Mert apád ezt nem tartaná illendőnek!
Ez Gustave-nak elég. Szótlanul bólint, és máris valami új dallamot kezd pötyögni a zongorán. Hát ez meleg volt.
- Szóval, Gwen. Tökéletesen átérzem a helyzetedet, majd... Egyszer talán elmesélem, hogy miért. Nem tudom, hogy meg fogsz-e ítélni miatta, vagy megérted, de majd eljön az ideje. SZóval, természetesen eszem ágában sincs levágni a hajadat, meg beszíneszni a bőrödet. A velem dolgozó kiválasztottak mindigis közel maradtak a természeteshez. - szögezem le, és remélem, hogy sikerült megnyugtatnom.

Sumerrel meg a gyerekével kimegyünk a nappaliba, ahol a kisfiú máris zongorázni szeretne. Engem speciel abszolút nem zavar, szeretem a zenét bármilyenről is legyen szó. Aztán megszólalnak a zongora hangja, a dallam pedig túlságosan is ismerős. Eleinte azt hiszem, hogy csak képzelődöm, de amikor belekezd az énekbe a hideg is kiráz. Persze az anyja is azonnal rászól, hogy ezt hagyja abba. Erre rám mutat, hogy tetszett neki, amit én énekeltem. Erre szerintem olyan fehér leszek, mint a fal, mert ha ezt valaki hallotta arra se sok esélyem van, hogy az első napot túléljem a viadalon. Szerencsére Summer talpraesettebb, mint ahogy eleinte gondoltam, és leállítja a gyerekét.
Igazából azt vettem észre a nőn, hogy ő érti a dal jelentőségét, ami ritka. Lehet, hogy a Kapitóliumiak nem buták, de az ilyen lázadó dolgokkal szerintem abszolút nincsenek tisztában. Ők szeretnék elfelejteni azt, ami 25 éve történt, mi pedig nem tudom, hogy mit szeretnénk
Amint a nő lerendezte a gyereket felém fordul, és egy kicsit megnyugtat. Hát nem azt mondom, hogy sokkal nyugodtabb lettem, de annak örülök, hogy saját magamként fogok meghalni, a mondandója első részét pedig nem éppen értettem. Miért kéne őt megítélnem, ezt nem értem, egyáltalán hogy jönnék én ahhoz, hogy egy kapitóliumit ítéljek meg szemtől-szembe. Nem, én azt soha sem fogom megtenni, inkább halok meg a viadalon, mint egy kivégzésen.
- Értem - bólintok a mondatára végül, mert egy ilyet nem illik szó nélkül hagyni. Ezt követően kicsit zavarban érzem magam, mert nem tudom, hogy mit kell mondani, soha nem voltam a szavak embere, bár Mariann régen azt monda, hogy nagyon meggyőző beszédeket tudok előadni, csak akarnom kell. Érdekes módon most akarom, de nem meg, pedig szükség lenne rá, de valahogy még mindig feszélyezve érzem magam ennek a nőnek a kötelében. Őszintén; nem tudom, hogy miért, pedig mind idáig nagyon kedvesen viselkedett velem.
Végül egy hosszú, számomra kínos csend után eszembe jut egy remek kérdés, ami igazán érdekel is. Talán ezzel el tudom húzni az időt, vagy mi.
- Mint a stylistom gondolom, már vannak tervei a ruháimat illetően, illetve gondolom a mai bevonuló ruha már félig meddig készen is van. Esetleg lenne olyan kedves, hogy elmondja mik a tervei, csakhogy rájuk tudjak készülni, meg hasonlók - hozok össze egy viszonylag normális mondatot, majd kíváncsian nézek rá. Igazából tényleg érdekel a ruha, mert az energia témakörből az elmúlt években borzadályos művek születtek, még rájuk gondolni is szörnyűség. Mondjuk nem hibáztatok senkit, elvégre energia témakörben tényleg nehéz lenne bármit is alkotni, nekem például nem nagyon menne, pedig én 10 éve heti 10 órában tanulok az energia előállításról és hasonlókról, de ruhába vinni mind azt… egyszerűen lehetetlen. És hirtelen, amikor a nőre néztem egy bizonyos fokú tiszteletet éreztem iránta, mivel én csak most jöttem rá, hogy az ő munkája se valami könnyű. Persze ez nem sokat jelent, elvégre egy Kapitóliumival van dolgom. Végül inkább elrejtem a zavaros gondolataimat, majd Sumerre nézek, és várom a válaszát az általam feltett kérdésre.

- Nos az öltözéked. - mondom lassan magam elé. Sose kezdek addig véglegesíteni, míg meg nem látom a kiválasztottamat. Fontos, hogy az egyéniségéhez is passzoljunk, ne csak a körzetéhez. Akkor nem érünk semmit.
Főleg akkor fontos, amikor jól tudjuk mindannyian, hogy a kiválasztott valószínűleg a Bőségszarut sem fogja elhagyni élve. Valakiről egyből tudni. Akkor pláne fontosnak tartom a ruhát. Valami, amiben méltóan mehet meghalni. Amit elvihet magával a túlvilágra. Míg az erősebb versenyzőket sose öltöztetem be annyira. Nekik fontosabb, hogy az egynéiségük tündököljön és ne a ruhájuk. De erre nincs konkrét szabály nálam. Természetesen fordítva is előfordulhat, ez csak egy általános gyakorlat.
Abban egyetértettünk a többi stylisttal, hogy idén nem lesz szükség nagy ruhákra, mert a kiválasztottjaink gyönyörűek. Cotta Verres már le is hozott egy cikket, mely szerint az idei viadal a " Tündöklők Háborúja" lesz, és ezzel nem lehet vitatkozni. Máris ilyen munkacímen emlegetik a Jubileumot. A ruha nagyrészt persze kész van, de előtte nem árt egy kicsit beszélgetni a kiválasztottal. Egy kicsit alakítani, egy kicsit hozzátenni, egy kicsit elvenni belőle.
- Először szerettem volna tudni, hogy ki vagy te igazából - mosolygok, és előveszem a skiccemet, hogy egy pár dolgot átrajzoljak rajta. Ez egy teljesen új technika, a 100. on használhatjuk először. Amit belejavítok a rajzba, az élőben is ki lesz javítva. - És nem, ennyi idő alatt nem tudhatom meg, ki vagy igazából.
Értetlenül néz rám. De nem baj, majd később, most kevés az időnk.
- Nos, tudom, hogy a legutóbbi években az energia- körzetesek folyton azokkal az ezüst-meg fémszínű ruhákkal jöttek. Ami azért sem szerencsés, mert a harmadikosok is mindig ezt dobják be. - a statisztikák szerint az esetek 90%-ában keverik össze a két körzetet. Na most ezt a 100.-on nem engedhetjük meg magunknak. - És szerintem ők nagyobb joggal használják - mosolyogtam rá - Nektek van más megközelítésetek is.
Vetek egy pillantást Gustave-ra, hogy megbizonyosodjak, hogy megvan még, mert gyanúsan csöndben van, aztán folytatom a gondolatmanetet.
- Az energia nem csak az erőművekről szól. Hanem sokkal inkább az energiaforrásokról. A nap, a víz, a szél, a föld, ezek mind- mind energiaforrások. De nyilván te ezt jobban tudod, kedvesem. Készítettem pár variációt ezekre a témákra, csakis rajtad múlik, hogy melyiket szeretnéd, hogy használjuk.
Nem teszem elé a rajzokat, azt akarom, hogy magától mondja el, melyiket szeretné választani. Látom, hogy gondolkodik. Ez olyan szörnyű. EGy icipicit minden lányban ott van, mikor idekerül, hogy huh, micsoda ruhája lesz. Legtöbbjük egész életében nem hordott "szépruhát". Annyira gyalázatos, hogy ezért cserébe halniuk kell menni...
- Szóval, Gwendolyn? - kérdezem türelmesen - Melyiket szeretnéd, hogy válasszuk?

Summer az öltözékemről beszél, amit tátott szájjal hallgatok, meg nézem a kezében a tervrajzot, ami egyszerűen csodás. Istenem, ha már azt a vázlatot felvehetem, akkor én leszek a legszebb. Azt nem igen értem, hogy a megismerkedős cuccal mire akar kilyukadni, de őse várja el, hogy megértem. Aztán arról kérdez, hogy melyik energia szeretnék lenni. Erre nem tudok egyből válaszolni, mert egy idióta kis dalocska jut az eszembe, mit még elsőben tanultunk. Buta, de eléggé fülbemászó kis dalocska, így amikor Summer megint rákérdez, már válaszolnom kell.
- Tudod, lehet, hogy furcsának fog hangzani, de nem tudok dönteni, mivel mind a négy egy formán jó és hasznos. Lehet, hogy ezt te nem érted, de ha megenged, elmesélem neked egy kis dalocska történetét, ami a körzetünkben íródott és ma is tanítják a legkisebbeknek. A dal egyszerre két dologról szól. Az egyik ugye az energiaforrások, a mádik egy bugyuta kis gyermektörténet, ami nem fontos. De az elemekhez visszatérve a tulajdonságaikat foglalja össze - mondom, majd veszek egy kis levegőt és folytatom. - Azt mondja, hogy a nap erős és ragyogó, valamint éltet, de ha arról van szó, pusztító is lehet. A víz hasonlatos a naphoz, de mégis más. A víz kellemes, hűsítő, de mégis pusztító is lehet, ha elfajulnak a dolgok. A szél hideget ad, és mondhatni szép, kellemes. A föld pedig kemény és maradandó, szinte semmi el nem pusztíthatja. Lehet, hogy ez furcsa, de én olyan szeretnék lenni, mint mind a négy egyszerre, mert szerintem, csak a négy elem összességével lehet kifejezni, az energia körzetét - mondom neki nyugodt hangon mosolyogva.
Igazából remélem, hogy megértette, mert én tudom, hogy mire gondolok, mert nem bonyolult, csak az embernek ismernie kell ezeket a forrásokat. Persze ezt nehéz megérteni úgy, hogy egy ember nem élt legalább egy napot a körzetekben. Igazából mindegy, hogy melyikben.
- Egyébként mire számíthatok az elkövetkezendő időszakban? - teszem fel nagy nehezen ezt a kérdést, mert tényleg nem tudom.
Vagyis magát e menetrendet tudom, de Summer ezt átlátja belülről, én nem látom át. Én nem vagyok több. Mint egy körzeti lány, aki éppen arra készül, hogy meghalljon bent az arénában. Oké, lehet, hogy nem az első és nem a második nap fogok, de meghalni. Elvégre olyan nevek és tehetségek mennek vissza az arénába, hogy kész. Ha azt nézem, hogy én konkrétan semmihez se értek, akkor nem sok esélyem van, de jöjjön, aminek jönnie kell. De ha már meghalok, akkor emelt fővel halok meg, nem pedig úgy, mint a Kapitólium kutyája.
Persze ez még a jövő, ami nincs messze, de most inkább Summerre, a válaszára, a ruhámra és a fia zongorajátékára figyelek, ami egyszerűen csodálatos. Talán a zene az egyetlen dolog, amit irigylek a kapitóliumi emberektől. A zene ilyen fokú tanultsága és ismertsége. Ezt a mi körzetünkben soha, de soha nem tanultunk így. Nekünk csak énekóránk volt, ami inkább amolyan kultúra óra volt, ahol a körzetünk szokásait és hagyományait tanultuk.