Rózsakert

"Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo"
Úgy nyolcvanadjára olvastam el a könyvet, de az utolsó fejezetet most Muette-vel is megosztottam, végigmutogattam az egészet neki, nem volt egyszerű. De megérte, láttam, hogy Muette-nek könnyes a szeme, miközben térdel a földön, hogy összerendezze a lemetszett virágaimat, de már vagy tíz perce csak ült, ölébe ejtett kézzel, és szeméből szivárogtak a könnyek. Elkerekedett szemmel néztem rá, tudtam, hogy Muette érzékeny teremtés, na de hogy ennyire?
A Rózsakertben voltunk, ahova csak az jöhetett be, akinek én engedélyeztem. A Papa nem foglalkozott a virágokkal, pedig a nagyapa pompás kertet hagyott ránk. Elég elhanyagolt állapotban volt, mikor elkezdtem ide járni, bár a Mamám is szeretett vele pepecselni.
Még mindig a Rómeó és Júlia hatása alatt voltam, úgyhogy miközben a virágokkal babráltam, elkezdtem szavalni fennhangon a könyvet. Ez mindig elszórakoztatott. Ám akkor Muette megkopogtatta a vállam, és a fülére bökött, majd elhúzta az arca előtt ökölbe szorított kezét.
A Rómeó és Júliát mondogatom - mutogattam neki készségesen - Szeretnéd te is látni?
Muette lelkesen bólintott, úgyhogy elkezdtem "felolvasni" neki. Teljesen hatalmába kerítette a könyv. Sajnáltam nagyon szegényt, hogy nem elég, hogy "Avox" - ezt a szót használtuk azokra, akik nem tudnak beszélni, legalábbis Servita szerint - de nem is hall szegény. Egyszer megkérdeztem, hogy mi történt vele, hogy nem hall, amire elvörösödött és azt mondta, hogy így született. Amit mondjuk annyira nem hiszek el, mert ahhoz képest remekül tud írni, és olvasni, - tudom, hogy az így született embereknek gondjai vannak a nyelvtannal. De nem forszíroztam ezt a számára kényelmetlennek látszó témát.
GYönyörű történet, ugye? - mutogattam lelkesen, mire rámmosolygott a könnyein át.
És milyen igaz - helyeselte.
Igaz? - ráncoltam a szemöldököm - gondolod, hogy ez a történet igaz?
Ilyesmik megtörténnek - mutogatta mély átéléssel - semmi kétség nem fér hozzá.
Ezen elgondolkodtam. Végülis semmi lehetetlen dolog nem történik abban a könyvben. Persze leszámítva a furcsa nevű Veronát, ilyen város természetesen nem létezik. Muette-nek igaza van.
Egyszer csak Servita kiabálása hatolt be a rózsakert békés csöndjébe.
Mutattam Muette-nek, hogy Servita hív, aztán kézen fogtam, felmarkoltam a könyvemet, Muette pedig a lemetszett virágokat, és a kijárathoz siettünk.
- Hát itt vagy madárkám? - csókolgatta össze a fejem búbját Servita. - Ejnye, tiszta maszatos vagy, gyorsan mosakodj meg, nemsokára látogatód jön.
- Rose? - lelkendeztem, más látogatóm nem nagyon szokott lenni.
- Ki más - mosolygott Servita - Mi van a kezedben?? - hervadt le a barátságos arckifejezés a fejéről - Már megint ezt a vackot olvasod.
- Muette- nek is elmutogattam - mondtam büszkén, igenis odavoltam a teljesítményemtől. Muette leolvasta a számról, hogy róla van szó, gyorsan az arcához kapott és letörölgette a maradék könnyeket. Servita viszont csak a szemét forgatta.
- Ha ezt apád megtudja, kisasszony! Lesz nemulass.
- Hadd tudja meg - vitatkoztam vele - Nem csináltam semmi rosszat, csak olvastam. Ezt még a Papa se tiltotta meg.Ő csak azt mondta, hogy ne traktáljam az élményeimmel. - erre természetesen Servita sem tudott mit mondani, úgyhogy csak legyintett, és elküldött megmosakodni. Muette-et meg elzavarta, hogy rendezze vázába a virágokat.
Épp, hogy rendbe szedtem magam, az ajtóban megjelent Rose. Szegény pocsékul nézett ki, tiszta vörösek voltak a szemei, mintha sírt volna, vagy mégsem?
- Szia Rose! - köszöntem rá, és automatikusan mozdult volna a kezem, hogy jeleljek, mikor sok időt töltöttem Muette-vel, mindig ez volt. De gyorsan átprogramoztam az agyam. - Valami... Baj van???

- Köszönöm. – Mondom majd leteszem a telefont. Az előbb éppen a Snow házat hívtam hogy megkérdezzem Cecily otthon van-e és hogy átmehetek-e hozzá. Muszáj beszélnem vele mert én…én ezt nem bírom. Az érzelmek szüntelenül viaskodnak bennem és egyszerűen úgy érzem hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatok. Az egyetlen esélyem ha barátnőmnél kiönthetem a szívem. Levetem magam az ágyamra és egy párnába temetem angyali arcomat. Szörnyű ez az egész. Nem akarok hozzámenni Samuelhez. Érzem ahogy a bőrömet perzseli a forró könnycsepp ami legördül. Majd még egy és még egy. Még ezer. Felemelem a fejem és a tekintetem a könyvespolcra siklik. Egy pillanatra abbahagyom a sírást és a polchoz sétálok. Egy könyvet keresek. Egyetlen egyet. Hamar meg is találom az arany feliratot, cirkalmas betűkkel. Rómeó és Júlia. A világon az egyik legfantasztikusabb könyv. Megfogom és visszasétálok az ágyamra majd leülök és belelapozok. Pontosan ahhoz a részhez amikor Júliát feleségül akarja venni Paris herceg. De neki Rómeó az igaz szerelme és nem akar Parishoz menni. Újból könnyek homályosítják el a látásom. Gyorsan kitörlöm őket szememből, összecsukom a könyvet majd visszateszem a polcra. Muszáj csinálnom valamit hogy ne tudjak erre gondolni. Elég lesz ez Cecilynél, amennyiben végig hallgat. Úgy érzem hogy most csak rá számíthatok. Arra jutok hogy kicsit összekapom magam mielőtt elmennék az elnök házába. A csillogó fürdőszobába visz először az utam, méghozzá a zuhany alá. Amikor elkészülök megszárítom a hajamat és felöltözök. Egy fehér ruhát választottam magamnak amihez egy fehér magas sarkút vettem fel. Már csak egy fátyol kellene a hajamba és simán elmennék menyasszonynak. Ezen a gondolaton elmosolyodok. Milyen ironikus. Igaz hogy már olyat is láttam hogy valaki piros ruhába ment férjhez. Mindegy is. Megragadom a hajkefét majd kifésülöm a hajamat. Felkenek magamra egy kevés sminket majd az órámra nézek. Most már ideje lenne indulnom. Lemegyek a lépcsőn ahol anyám éppen a kanapén terül egy miközben egy divatlapot olvasgat. Ez annyira jellemző.
- Jó reggelt anyu! – Üdvözlöm egy sugárzó mosoly kíséretében. Ő felpillant a divatlapból és kedvesen elmosolyodik. A mosolya teljesen ledöbbent. Régóta nem mosolygott így rám. Mondjuk most lehet hogy közrejátszik benne az is hogy vállaltam hogy hozzámegyek Samuel Westhez. Sőt…biztosan így van.
- Jó reggelt Rosetta. – Köszön vissza majd összehajtja az újságot és egy kecses mozdulattal az üvegasztalkára dobja. – Netán készülsz menni valahova? – Kérdezi még mindig azzal a mosollyal az arcán.
- Igen…Cecilyhez.
- Ohh Snow elnök lányához. – Mondja elgondolkodva majd előre hajol a nagy kanapén és elvesz még egy újságot. – Ez az én kislányom. Pontosan tudja kivel kell barátkoznia a jó befolyáshoz. – Mondja önelégülten. A szemeim tágra nyílnak hogy ilyeneket feltételez rólam.
- De anya én nem azért…
- Ssss kislányom. Had legyek rád büszke. – Mondja vigyorogva. Nem szokásom felhúzni magam főleg nem a szüleimen de azért azt mégis csak megalázónak találom hogy hozzámegyek valakihez akihez a szüleim akarnak adni és nem büszkék rám. Azonban sikerül visszafojtanom az érzéseimet és egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra.
- Rendben anya.
- Most pedig menny a barátnődhöz. Jó szórakozást. – Vigyorog rám majd megint beletemetkezik a magazinokba. Bólintok majd kimegyek az ajtón. Az igazság az hogy soha nem fogom tudni megszokni a kapitóliumi emberek furcsa ízlését, így menet közben megnézek egy pár zöldszínű embert és pár olyat akiknek valami hatalmas fejdísz van beletekerve a hajába. Viszonylag gyorsan a törvényszék épületéhez érek. Ismételten az jár a fejembe hogy mit fogok mondani a barátnőmnek. Samuel. Hozzá…hozzá kell mennem. Érzem hogy a szemeimet megint könnyek lepik el, de nem sírhatok. Még nem. A lakórészhez sétálok ahol az elnök lakik. Bekopogok az ajtón mire Cecily azonnal meg is jelenik. Köszönt majd megkérdezi hogy minden rendben van-e. De nincs…semmi sincs rendben. Nagy levegőt veszek hogy tudjak neki köszönni de nem megy. A szemem megint könnyel telik meg és úgy érem hogy már nem tudok várni. Nem érdekel hogy illetlenség köszönés nélkül bemenni valahova, sőt abban a pillanatban semmi nem érdekel. Cecily karjaiba vetem magam és hagyom hogy könnyek csurogjanak végig az arcomon. A lány átölel. Nem tudom sejti-e hogy mi a baj…természetesen meséltem már neki erről a dologról. Pár perc múlva elhúzódok tőle.
- Nem mehetnénk a kertbe? – Kérdezem miközben kitörlöm a szemeimből a könnyeket. Cecily bólint majd elindulunk a kertbe. Gyakran szoktunk itt beszélgetni mert Cecily imádja ezt a helyet és megkell hogy mondjam én is. Gyönyörűek a virágok, ráadásul jó illatuk van és hangulatos a hely. Leülünk az egyik padra. Cecily kérdőn néz rám mire én sóhajtok egyet és belefogok a mesémbe.
- Én…izé… mondtam neked hogy hozzá akarna adni Samuel Westhez. – Mondom miközben a körmeimet nézem. Itt egy pillanatnyi szünetet tartok, mert hiába is próbálom leküzdeni de a könnyeim nem hagyják magukat és folyton csorognak. Felemelem a fejem, és nedves szemeimet Cecilyéba fúrom. – De én nem akarok hozzá menni. – Jelentem ki szipogva.

Rose tényleg pocsékul érezheti magát, mert rögtön a nyakamba veti magát, és érzem, hogy sír. Mielőtt bármit is mondhatnék, megkérdezi, nem mehetnénk e be a rózsakertbe, és én természetesen igent mondok neki. Az majd megnyugtatja, a virágok engem is mindig megnyugtatnak, olyan szépek, jóillatúak, és nyugodtak.
Miközben várom, hogy Rose megnyugodjon, és meg tudjon szólalni, alig leplezett elragadtatottsággal végigmérem. Rose ma is csodálatosan szép, fehér ruha van rajta, fehér magassarkú, frissen mosott szőke haja pedig lágyan omlik a vállára. Mindig büszke vagyok rá, hogy milyen szép.
Az arca is olyan, mint egy... mint egy csillag, ragyogó, és finom, és ahogy most az egész arca egy hatalmas könnycsepp, olyan, mint valami kristályprizma.
Titokban mindig azt kívánom, hogy én is olyan szép lehessek, mint Rose, olyan okos, művelt, finom, és udvarias. Ezért most fáj a bánata nekem.
Amikor kiböki, mi a baj, beharapom a számat. Hát persze, hogy a házasság, hiszen tudom jól. Nem akar Samuelhez menni. Samuel csak egy Paris herceg, aki gazdag, jóképű és befolyásos, és Rose-nak ezért kell hozzámennie. Nem tehetek róla, de ezt a Samuelt egy gonosz fickónak képzelem, aki el akarja venni Roset, mert gazdag, és szép. De mi van, ha ennek a Samuelnek meg pont Rose az igaz szerelme? Az nem lehet, ugye? Csak akkor lehet igaz szerelme, ha mindkettőjük úgy gondolja...?
Ezeket a kérdéseket nem teszem fel Rose-nak most, szegényke túlságosan maga alatt van ahhoz, hogy az én buta kérdéseimet eltűrje. Inkább átölelem, nekitörleszkedem a vállának, és belefúrom az arcomat a ruhája ujjába.
- Ne sírj Rosie - mondom kedvesen - Anyukáddal próbáltál már beszélni?
Persze, ez megint ostoba kérdés, Mrs. Cabot-tal lehetetlen beszélni, akár a falhoz is beszélhetnénk. Nagyon rgaszkodik az elképzeléseihez.
- Akkor nekem kell beszélnem a papával - sóhajtok, és megsimogatom Rose haját. - Az lehetetlen, hogy hozzáadjanak téged valakihez, amit nem is szeretsz! Mi kapitóliumiak vagyunk, ezért teljesen szabadok, nem kényszeríthetnek minket semmire - mondom szent meggyőződéssel, és elkezdek apró copfokat fonni a valószínűtlenül sima hajkoronába. Lehet, hogy megint naiv vagyok, de nem érdekel, annyira szeretném, hogy Rose-nak jobb kedve legyen. - Akarsz egy virágot a hajadba? - kérdezem hirtelen, és méregetni kezdem a rózsákat. Vörös legyen, mint a karmazsin? Sárga mint az arany? Hamvas rózsaszín?
De a legkülönlegesebb rózsabokrom a kert végében van, erős, bódítóan édes illatú, terjedelmes, hófehér virágú, hatalmas bokor. A nagyapám egy fecsegőposzátát karcolt a törzsébe, és a leírásban úgy hagyta meg, hogy ez a Katniss-rózsa. Ennek a rózsának állítólag volt szerepe a 25 éves lázadásban is, a Nagypapa ezzel jelzett valamit, de a Papa nem mondja el soha, hogy mit. Viszont gyönyörű virágokat hajt, és nagyon emlékeztet Rose halovány arcára.
- Egy ilyet kapsz a hajadba - jelentem ki, és óvatosan letépek egyet, hogy belefonjam Rose hajába - Ezt úgy hívják, hogy Katniss--rózsa, Rosie, ezzel fogod jelezni, hogy te tiltakozol a házasság ellen! -szövöm tovább a kis ötletemet . -Úgy segítenék Rose. Beszélni fogok a Papával. Ő felbonthatja az eljegyzést.
Mindketten tudtuk, hogy szinte reménytelen, mert a Papa roppant makacs, és amit egyszer elrendezett, azt nem fogja megmásítani. De akkor, és ott el akartuk hinni, úgyhogy láttam, hogy Rose is megnyugszik kicsit.
- Netán az esküvő időpontját is kitűzték már? - kérdeztem gyanakodva.

Annyira jólesik Cecily vigasztaló szavai. Ha mindketten tudjuk is hogy semmi értelme, akkor sem érdekel. Annyira örülök annak hogy itt van nekem ez a lány, akivel mindent megtudok beszélni és aki mindig fel akar vidítani.
- Az anyámnak nem tetszene ha közölném vele hogy nem szeretném. Már belementem Cecily. Muszáj megtennem. - Sírok tovább, barátnőm vállán. Olyan furcsán érzem magam. Annyira reménytelennek látom a helyzetemet, és ez elszomorít. Fogalmam sincs hogy mit tehetnék annak érdekében hogy igazán boldog legyek. Csak azt tudom hogy mit kell tennem a családom boldogságához. A szüleim miatt hozzá kell mennem Samuelhez. Ezzel nem szállhatok vitába. Mégis...szinte mardossa a szívemet a bánat. A tudat hogy egy olyan férfi mellett kell majd leélnem az életem hátralévő részét akit nem szeretek. Sőt, akit alig ismerek. Kiskorunkban nagyon jó barátok voltunk de azóta változtak a dolgok. Samuel és énis felnőttünk...és mindketten megváltozunk, egészen más irányba. Én megkomolyodtam, és hirtelen jobban kezdtek érdekelni a könyvek, mint a babák...míg Samuel a nők iránt tanúsított több vonzalmat, mintsem Shakespeare iránt. Így a barátságunknak vége szakadt, és már jó ideje hogy nem láttam őt. Amikor Cecily megkérdezi hogy kérek-e egy virágot a hajamba én halványan elmosolyodok. Bár a könnyeim még mindig a szemembe vannak, a mosolyom őszinte volt. Lassan bólintok, mire Cecily egy Katniss rózsát kezd a hajamba fonni. Halottam már erről a virágról. Véleményem szerint gyönyörűek a hófehér virágai, de nem látom át a jelképét. Hogy lehetne ez a virág a lázadás egyikfajta jelképe? Számomra ez érthetetlen. Miért pont ez?
Figyelmesen hallgatom Cecily szavait.
-Cecily nem engedhetem meg hogy édesapádat az én gondjaimmal terheld. És amúgy is...ez reménytelen. Hozzá kell mennem. – Mondom könnyáztatta arccal. Pont úgy nem várhatom el ezt Cecilytől ahogy az apjától sem hogy teljesítse a kérésemet.
- De tudod… szóval... azt hiszem hogy félek. Félek attól, hogy ez a tett megpecsételi a sorsom. – Mondom magam elé meredve. – Egyébként, nem, még nem tűzték ki a napot. Bár ahogy anyámat ismerem, nemsokára ez is megtörténik. – Mondom majd úgy döntök hogy elég lesz már belőlem. Szegény Cecilynek pedig mindezt végig kellett hallgatnia. – Sajnálom. – Mondom, bár utalást nem teszek arra hogy mit. Reménykedem benne hogy így is megérti, de ha esetleg nem, akkor sem változik semmi. Lehet hogy ez a szó az én lelkemnek amolyan megnyugvás. Kék szemeimet barátnőmre emelem majd halványan elmosolyodok.
- Mesélj te. Történt veled valami érdekes? – Kérdezem, bár a hangom elcsuklik a végén. Veszek egy nagyon levőt és a maradék könnycseppet is kitörlöm a szememből.

Rose olyan komolyan, és felelősségteljesen tud beszélni, mindig elálmélkodk, és megfogadom, hogy olyan akarok lenni, mint ő. De ezzel most nem tudok mit kezdeni, amit a papáról mond, igaza van. Rose-nak mindig igaza van...
- NEm kell félned Rosie, minden jóra fog fordulni, ki fogok találni valamit, nem engedem, hogy ne Rómeó legyen a férjed! - törlöm le a könnyeket az arcáról, és egy cuppanós puszit nyomok barátnőm arcára. - Olyan jó illatod van- lelkendezek - neked mindig olyan jó illatod van. Biztos ezért akar feleségül venni az a Samuel is - jegyzem meg rosszallóan. Jaj de nem szeretem most ezt a SAmuelt! Pedig Akeria néni fia. Akeria nénit szeretem, bár a papa mindig kiküld a szobából, mikor egymással beszélgetnek. Servita azt mondja, ez nem kislányok fülének való. Különben is, munkáról beszélgetnek, amit én úgysem értenék, sőt, még untatna is. DE most már meg kell majd engednie, a jövő héten 15 éves leszek, és a Kapitóliumban már nagynak fogok számítani. 15 éves kortól a lányokat férjhez lehet adni, persze szerencsére a papának ez még eszébe se jutott.
Egyszer csak Muette jelenik meg a rózsalugasban, a háta mögött tartva mindkét kezét. Így persze jelelni sem tud, de az arcán egyből látom, hogy valami történt.
- Mi az, Muette? - mutogatom neki felvillanyozódva - Hoztál valamit?
- Megszereztem - jelel egy kézzel, így persze elég érthetetlenül - Megszereztem, kisasszony, ahogy kívánta.
Összecsapom a tenyerem, és Rose-hoz fordulok, aki kissé értetlen arckifejezéssel néz minket. Már egész jól érti, ahogy mi Muette-vel beszélgetni szoktunk, de Muette-nek vannak sajátságos mozdulatai, illetve így fél kézzel még nekem se teljesen érthetőek a mozdulatai.
- Muette megszerezte a chipet - ragadom meg Rose kezét - Az Aratásnapról! MEgnézzük? Még sosem láttam egyet sem! DE most már itt az ideje.
Rose mosolyogva vállat von, sosem bántana meg engem azzal, hogy azt mondja, nem érdekli, amúgy meg szerintem ő sem látott túl sokat belőle.
- Beteszed Muette? - mutogatom, és Muette bólint. Betáplálja a chipet a kis adapterbe, és a hologramos kivetítőn elindul az összevágás.
Megmondom őszintén, gyanítom, hogy ez valami erősen megvágott, megtisztított verzió, csakis tv-s használatra, ebben semmi kompromittáló nincsen azokból, amikre Servita célozgat akkor, amikor a papával veszekszik. Mintha csak a papa tudta volna, hogy el fogom lopatni Muette-vel, és nekem készítette volna oda.
Rose udvariasan nézi velem, de biztos vagyok benne, hogy valahol őt is érdekli a dolog. Végülis minden izgalmas, amit együtt csinálunk, hát ez miért ne lenne az? Muette viszont diszkréten egy sarokba húzódik, és lesüti a szemét, ő nem szeret a Viadalokról beszélni, mindig rossz kedve lesz tőle. Én viszont szinte rátapadok a hologramra, és tágranyílt szemmel keresem azokat a borzalmakat, amikre Servita célozgat.
Az igaz, hogy megvan a sajátos hangulata az egésznek. Nagyon furák a gyerekek, ahogy a különböző körzetekben egyformán valami nagy térre özönlenek, fegyelmezetten, szótlanul, és feszülten. Tudom a szabályokat, erre a versenyre mindig egy fiút meg egy lányt húznak ki, de tudom, hogy ezúttal különlegesek a szabályok, és egy-egy volt győztest is kiválasztanak. Szeretnék róluk többet is tudni, ezért muszáj megkérnem szegény Muette-t hogy kommentáljon. ÚGyhogy odaáll a hologramok mellé, szinte megérintheti őket.
Csak a húzást mutatják minden körzetben.
Első körzet.
- Nézd, Rose, ez a kislány pont úgy néz ki, ahogy te néztél ki kiskorodban - mutatok a szőke kislányra, de megijedek, amikor elesik szegény és sír. - Jaj istenem - ijedek meg, és szinte odaugranék, hogy felsegítsem, de eszembe kell jusson, hogy ez csak hologram. Itt snitt, és már kint áll, egy szőke kisfiúval együtt, lehet, hogy testvérek. - olyan szépek - csodálkozok, és máris látom, hogy Muette-nek könnyes a szeme. - Ne sírj Muette - vigasztalom naivan - valaki biztos megvigasztalta, az anyukája is biztos ott volt! - Muette azonban gyengéden megsimogatja a kislány hologramjának a fejét.
de már jön is a következő körzet,porcelánbaba szerű lánnyal, annyi idős lehet, mint én, vagy mint Rose? Nem tudom megállapítani, kis kövecskét szorongat a kezében, biztosan a kabaláját. Ezt a gondolatot megosztom Rose-za is - emlékszel, Rosie, neked is volt egy kis kristálydarabod, amit mindenhova magaddal hurcoltál mikor kicsik voltunk - mondom mosolyogva, és megérintem az egyik csatot a hajában, amit külön elküldtek az Első körzet ékszerészeihez, hogy ebbe a hajdíszbe ötvözzék a kis kristályt. Tulajdonképpen egyáltalán nem különbözünk a körzetlakóktól.
A Harmadik körzet kiválasztottjai egy csinos, szőke lány, mélyvörös ruháját bármelyik lány megirigyelné itt a kapitóliumból. Ez a lány azt mutatta nekem, hogy az ízlésünk sem különbözik, egyáltalán nem elmaradottabbak nálunk. A fiú mellette pedig magas, kicsit marcona arcú, de cseppet sem barátságtalan, nagyon kedves szemei vannak.
A mentorfiútól azonban Muette újra elsírja magát, a tenyerébe temeti az arcát, és elfordul. Mi lehet akkora szám a mentorfiúban? Jóképű, azt el kell ismerni, na de... De majd utána kitudakolom. Már itt a negyedik körzet, nagyon csinos szőke lány, aztán az ötödik, nagyon elragad a jelenet, ahogy a kiválasztott lány dús barna haja egy szélrohamtól kibomlik és szétterül a vállán. - Lehet, hogy ez is meg van rendezve? - kérdezem Rose-t, pont olyan, mintha valamelyik kapitóliumi neves látványtervező csinálta volna a jelenetet.
A hatodik körzet fiúja furcsán viselkedik, egyáltalán nem hasonlít az arckifejezése a többi versenyzőéhöz, viszont a két mentor pedig nagyon csúnya ember. Remélem ők veszítenek! A lány pedig vörös hajú, és apró szeplők borítják törékeny arcbőrét. Nagyon csinos. , ahogy a hetedik körzet olívabőrű lánya is, de azt az öreg bácsit egyáltalán nem értem mellette. Mindegyikük nagyon csinos, szebbek, mint néhány kapitóliumi.Ezt bizonyítja a következő körzet is. Csinos, szőke hölgy, egy jóképű, komoly férfi, és egy nagyon szép vöröshajú lány. Épp nyitnám a szám, hogy Rose-zal is megosszam a gondolataimat, amikor meglátom a fiút, és érzem, hogy valami nagyon különös dolog történik.
Nem tudom miért, semmivel sem feltűnőbb az eddigi fiúknál. Nem túl magas fiú, piros-kék kockás inge fiatalabbnak mutatja őt annál, mint amennyi valójában lehet, erős, arányos testalkatú, gyönyörű arca van, a szeme ártatlan, mint egy kisfiúé, a szája vonala csodálkozó, a szempillái árnyékot vetnek borús tekintetére, és könnycseppek szikráznak borostyánszínű szempárjában.
LEhet, hogy csak egy elkényeztetett kapitóliumi kislány vagyok, de a szívem egy felnőtt nőévé vált abban a pillanatban. Úgy éreztem magam, mint Júlia a könyvben. CSak megláttam. És egyből tudtam, hogy.... Hogy Ő az.
Egy pár pillanatra ledermedek, megmarkolom a szoknyám szegélyét, és csak egy hangot tudok kipréselni magamból.
- Ó. - lehellem magam elé, aztán Rose keze után kapok. - Hányadik körzet volt? - kérdezem meg zavartan, miután visszanyerem a hangomat. - A nevét, mi volt a neve, Rosie?
Muette újra mellettem terem, és megnyugtat, hogy a végén úgyis bemutatják az összes kiválasztottat körzet szerint, és a nevüket is mutatják. Így elszalasztom a kilencedik körzetet, és a tizedikből is csak a szőke fiút látom, aki nagyon barátságosnak tűnik, de nem tudok másra koncentrálni jelenleg. A Tizenegyedikből még feltűnő számomra a pici kislány, aztán már csak a nevekre várok.
Mikor felvillan a fényképe a nyolcas számmal, újra ellágyulok, milyen komoly, a szája egy szigorú vonal, a tekintete, ami annyira megtetszett benne, szóval, nem is tudom hogy mondjam, de egyszerre van benne a tizenhatévesek naiv ártatlansága, és a 100évesek ősöreg, bölcs nyugalma.
Gavros. Gavros Trifer.
- Gavros - ízlelgetem a nevét - Gavros... Trifer.
Rose furán néz rám, de még mindig mosolyog, persze, biztos vicces látvány lehetek most.
- Rosie - nézek rá még mindig azzal a sugárzó döbbenettel - Ő az. Tudom, hogy Ő. - lehet, hogy Rose mondana valamit, de ekkor Servita ront be a rózsakertbe, meglátja a hologramot, és egyből kikapcsolja.
- Nahát lányok, nem hiszem el, hogy milyen haszontalanok vagytok, hát egy percre sem lehet titeket egyedül hagyni? Főleg Rose kisasszony, azt hittem neked több eszed van - sopánkodik, Servita mindig úgy beszél velünk, mint hétköznapi gyerekekhez. - Nem megtiltotta édesapád, hogy az engedélye nélkül bármi viadalosat nézz?
Boldogan mosolygok Servitára, valami rózsaszín köd telepedett az agyamra. A nyakába ugrok és megpuszilgatom.
- Jaj Servita, ne kiabálj úgy, édes, drága Servita, és Rosie-val meg főleg ne, az én ötletem volt, egyedül én találtam ki, és úgy örülök most, Servita, olyan könnyűnek érzem magam, hogy repülni tudnék. - lelkendezek, aztán szavalni kezdek - Ó, Romeo, mért vagy te Romeo, Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el, S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé És nem leszek Capulet én se többé!
- Megbolondultál te lány? - kérdezi Servita értetlenül, aztán az illedelmesen üldögélő Rose-ra néz - Mit műveltetek? Két magas rangú fiatal hölgy, és akkor erre kell bejönnöm...
- Jaj, Servita! - szinte táncolok, olyan boldognak érzem magam - Ne az én drága Rosie-mat dorgáld, ha mondom, hogy ő nem tehet semmiről! Csak én, én olyan boldog vagyok. - szavalok tovább: "Romeo, lökd porba a neved, S ezért a névért, mely nem a valód, Fogd életem" Rose, Rosie-kám, nem engedem, hogy te ne lehessél boldog, mindent meg fogok tenni érted, különben ne legyen Cecily Julianne Snow a nevem! Ó istenem, olyan boldog vagyok, titeket szeretlek a legjobban a világon!

Cecilyvel elkezdjük nézni az Aratást. Már egyszer végignéztem mivel anyám azt mondta, hogy egy olyan lánynak, mint én, kötelessége tudni az ilyen dolgokról. Az nem számít, hogy szerintem ez undorító. Ugyan miért is számítana?!
Az első körzetes kislányon nagyon meg esik a szívem. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy egy ilyen kislányt hogy képesek a halálba küldeni. Nem csak a gyerekkorát, de még az életét is elveszik. És erre büszkék. Büszkék arra, hogy simán legyilkolnak egy ilyen idős kislányt. Cecily megjegyzésére elmosolyodok. A szőke hajzuhatag, azok az égkék szemek... Lehet, hogy igaza van. A különbség csak az, hogy én 12 évesen nem mentem meghalni. A kislányt pedig pontosan erre akarják kényszeríteni. Jön a második körzet. Megan Bass. Valahonnan szörnyen ismerős nekem ez a név, de egyszerűen nem jut eszembe honnan. Aztán beugrik egy szőke hajú fiú, akit ki akarnak végezni, mert megverte Samuelt. Tisztában vagyok vele, de akármennyire is gonosz dolog ilyenekre gondolni, csak az jár a fejembe, hogy mi lett volna, ha meg is öli Samuelt... Gyorsan elhessegetem a gondolatokat és Cecily szavaira kezdek figyelni. Mikor felidézi, a kristálydarabot vegyes érzelmek kezdenek kavarogni bennem. A szám sarkába egy apró mosoly bújik meg, de igazság szerint sírni lenne kedvem. Azt a kristály darabot még a nagyapámtól kaptam, aki az óta már meghalt. Cecilyn kívül ő volt az egyetlen olyan ember, aki megértett engem. A kristály borzasztó fontos nekem, amikor nálam van olyan mintha nagyapa is velem lenne. Mivel féltem, hogy elhagyom ezért a 12. születésnapomra azt kértem a szüleimtől, hogy olvasszák bele a kis kristálydarabot egy hajcsatba vagy hajpántba, esetleg készítsenek belőle nekem egy medált egy nyakláncra. Mikor a kristály visszaérkezett az első körzetből egy gyönyörű fejdíszt ékesített. Borzasztóan örültem neki és még most is szívesen járkálok ezzel a fejdísszel a fejemen. A gondolataimból kiszakadva a hologramra nézek, és meglepetten látom, hogy már átléptünk a harmadik és a negyedik körzeten. Az ötödik körzetből egy fekete hajú lány a kiválasztott. Igazán csinos lány, de egyszerűen nem tudom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy ő is meghalni megy. Amikor elszakad a hajgumija Cecily megérdeklődi, hogy ez megrendezett volt-e.
- Nem hiszem. Vagy nem tudom. Már fogalmam sincs, hogy mit higgyek el, és mit ne. - Felelem, miközben a szememet le sem veszem a hologramról. Sorra mennek a körzetek és én mindegyiket nagy szemekkel nézem. Hatodik, Hetedik, nyolcadik. Arra kapom fel a fejem, hogy Cecily izgatottan megszorítja a kezem. Nem értem, hogy mitől ennyire kíváncsi a fiúra, de azért kinyögöm azt, amit tudok.
- A nyolcadik körzet. A nevét...- egy pillanatra elgondolkozok, hátha eszembe jut, de igazság szerint nem figyeltem rá. - nem tudom. - adom meg magam elkeseredetten, amiért nem tudtam segíteni a barátnőmnek. Kilenc, tíz, tizenegy és vége. Még a nevek felvillannak végén. Cecily a nyolcadik körzetes fiú - Gavros - nevét mondogatja, mire én elmosolyodok. Nem tudom, milyen látvány lehetek, mivel a szám sarkában egy apró mosoly bujkál, de a szememben csillog az értetlenség. Majd a barátnőm felém fordul és elmondja azt, ami miatt ilyen izgatott. A mosolyom hirtelen nagyobb lesz. Megértem, hogy miről beszél Cecily. Szerelmes. És amint meglátta a Gavros nevű fiút tudta. Válaszra nyitom a számat, de ekkor egy éles hang üti meg a fülemet. Servita lép oda hozzánk és szíd le minket. Kihúzott háttal ülök tovább, de az arcomról sehogy sem sikerül letörölnöm azt a vigyort. Félek, hogy Servita esetleg illetlennek talál miatta, de ez most igazából nem fontos.
- Sajnálom Servita - Mosolygok, de valószínűleg lerí rólam hogy ez hazugság. Egyáltalán nem sajnálom. Ha ebbe került az, hogy Cecilyt ennyire boldognak lássam, akkor megéri. A barátnőm szinte táncol miközben a Rómeó és Júliából idéz fel pár sort. Fantasztikus őt így látni. hogy ennyire örül. Ám amikor felemlegeti, Samuelt lefagy a vigyor az arcomról.
- Cecily. - Állok fel hirtelen, majd finom vállára teszem a kezem. - Ne mondj ilyet. Nem keveredhetsz miattam bajba. Nem teszel semmit, rendben? Megígéred? - Kérdezem ellenmondást nem tűrő hangon és a kék szempáromat az ő szemeibe fúrom. Tudja, hogy mi a helyes válasz. Tudja, hogy mit kell mondania. Tudja, hogy mit szeretnék hallani. Csak mondja ki azt az egy szót. Észreveszem, hogy a kezem kicsit erősebben szorítja a vállát, mint kellene, ezért magam mellé engedem. Utána újra elmosolyodok és magamhoz szorítom Cecilyt. A legjobb barátnőmet, az egyetlen embert, aki megért. Majd eltolom, és a szemeibe nézek.
- Úgy örülök neked Cecily... – ...még akkor is, ha a fiú, akibe szerelmes vagy úton van a halál felé. Mondom magamba. Ez az igazság, de nem akarom őt elkeseríteni. Egyelőre élvezze az érzést. Majd holnap vagy azután gondolnia kell erre a tényre is. Hirtelen szomorúság önt el. Ez annyira nem igazság. Mikor a barátnőmre rátalál a szerelem, szinte azonnal el kell, hogy engedje. Igaz hogy Cecily még fiatal, előtte áll még a jövője. De akkor sem tudok másra gondolni csak arra, hogy lehet még találkozni sem fog Gavrossal. Érzem, hogy az ajkamon lévő boldog vigyorgást felváltja egy apró szomorú mosoly. Újra magamhoz ölelem Cecily...de ezúttal nem azért mert örülök a boldogságának. Hanem azért, mert tudom hogy mi vár Gavrosra és rá.

Nem volt túl nehéz megszerezni Cecily-nek a chipet. Különben is, megérdemelt ennyit azok után, hogy elmutogatta nekem azt a történetet. Rómeó és Júlia... Mily csodálatos, és a szemem azonnal könnybe lábadt tőle. Bár, elég sok dologtól képes vagyok könnyezni.
Egy ideig csak állok mögötte és Rose mögött, és hallgatom a beszélgetésüket. Minden úgy tudja, hogy nem hallok, és ez tökéletes lehetőséget biztosít arra, hogy megtudjak ezt-azt a Kapitóliumi vezetőkről. Cecilyt viszont más miatt szoktam hallgatni: Szeretem a hangját, de a legtöbbször csak némán mutogatunk egymásnak, így alig hallom. Odalépek, átadom a chipet, ők pedig kis idő elteltével már nézik is a Körzetek kiválasztottjait. Én félrehúzódom egy sarokban, mert nem akarom látni, ahogy a negyvennégyből negyvenhárman a biztos halálba fognak tartani. Mégis...a szemem akaratlanul is odatéved. Annyira hasonlít egymásra az a kisfiú és kislány az első Körzetből! Szinte biztosra veszem, hogy testvérek. A szemem akaratlanul is könnybe lábad, és megérintem a hologramot, mintha ezzel képes lennék megvigasztalni szegény gyereket... Ez többször is megismétlődik, azután elérkezünk a Nyolcadik körzet kiválasztottjaihoz, és egészen különleges reakciót látok átsuhanni Cecily arcán: Mintha felkeltette volna az érdeklődését a fiú. Ő az! A Rómeója! Milyen tragikus, gondolom, és elnyomok egy könnycseppet. Ezúttal erősnek kell lennem, és odasétálok hozzá, hogy megnyugtassam.
Hamarosan megérkezik Servita, a szokásos aggodalmaskodásával. Nem kedveltem őt különösebben, túlságosan is szabálykedvelő volt. Nem tetszett neki, amit ők ketten láttak. Ebben mondjuk egyezett a véleményem, de nekem nem a féltésük miatt nem tetszett. Hanem a Viadal jelentősége miatt...
Ő a te Rómeód? - mutogattam el, tudván, hogy Servita nem érti a jelbeszédet. A szemem ismét könnybe lábad, mert félek, hogy az, aki itt a Kapitóliumban a legközelebb áll hozzám, hamarosan össze fog törni. Valamit ki kell találnom, hogy támogatókat szerezhessen a fiúnak. Legalább egy kis esélyt kell adni a túlélésre. Ha a chipet képes voltam megszerezni, akkor ezt is képes leszek megtenni.

Elkapom Muette jelelését, és azonnal válaszolok is neki
- Igen, igen - beszélek mutogatás közben - Ő az, egészen biztosan tudom! - egyik karommal Muette, a másikkal Rose nyakába csimpaszkodom, az elnök lányához cseppet sem méltóan. - Annyira szeretlek titeket, jaj, Servita, ne nézz ilyen csúnyán! - szólok a nevelőnőmre - CSak egyszerűen olyan... boldog vagyok.
Servita csóválja a fejét, és valami olyasmit mormog, hogy " nem lesz ennek jó vége." De ez most cseppet sem tud érdekelni.
- A Papa azt ígérte nekem, hogy kimehetek a városba - jelentem ki fennhangon. - Jaj igen, képzeld, Rosie, azt mondta, kimehetek a városba, és magam választhatom ki a ruhámat az esküvődre. Majd azt mondom, ruhát választunk az esküvődre, de közben majd jól megtárgyaljuk, hogy mitévők legyünk! - titokban abban reménykedek, hogy Rose megszabadul a rossz esküvőtől, és Gavros megnyeri a viadalt, és akkor az én esküvőmre készülhetünk. Persze, ez csak gyerekes álmodozás, de mi tagadás, ez jár a fejemben. - Indulhatunk akár most is, mit gondolsz, Servita? Még gyerek a délután.
- Na de Cecily - szól rám erélyesen, de én újra csak arcon csókolom.
- Köszönöm, köszönöm! Gyere, Muette - ragadom kézen őt, és Rose - ra is rászólok, hogy tartson velem. - Választunk Muette-nek is valami gyönyörű ruhát, mit gondolsz? Te jobban értesz hozzá, annyira szépen öltözködsz, meg az anyukád divattervező is! Muette olyan szép lány, nem? - kérdezem lelkendezve, és szeleburdin összefogom Muette tarkóján a haját, laza kontyot csavarva belőle. Pár tincs előrehullik az arca mellé, és kihangsúlyozza hatalmas őzike szemeit. - Hűűűű, nézd csak Rose! Úgy néz ki, mint egy igazi nemes! - mondom elragadtatva, és berángatom a szobámba. - Vedd le, vedd le! - cibálom róla nevetve az Avox ruhát, persze csak óvatosan, nehogy véletlenül belekapjak puha bőrébe, vagy meghúzzam a nyakszirtjén a pihés puha hajat, az nagyon fáj!
Közben már a szekrényemben matatok. Nagyjából egyformák a méreteink, bár Muette idősebb nálam, de ő is nagyon pici lány. Egy sötétkék ruhát veszek elő, apró gyémántokkal van megszórva, és körülbelül térdig ér. Én nem nagyon vehetek föl iyen rövid ruhát, mert a papa megtiltotta egyelőre, de Muette-nek biztos vagyok benne, hogy nagyon jól állna.
- Ezt próbáld fel - lelkendezek - Úristen, nagyon jól állna neked!