Erkély

Furán hangzik ugyan, de nem kell megijedni, nem viszi le a fejedet. Olyan erőtér van az erkély körül, ami visszatartja a kiválasztottakat a leugrástól, és persze a szél sem fúj erősen. Csak épp hogy csak egy enyhe szellő...

Egyszerűen nem tuok az ágyban maradni, miután végig nézem az összefoglalót, és látásból megismerem azokat, akikkel az életemért kell küzdenem. Igazából mindenkiről van véleményem, rossz persze senkiről sincs, elvégre nem is ismerem őket, de nézzük csak szépen sorban.
Az első körzetből egy gyönyörű szőke lányt választottak, aki pont annyi idős, mint az öcsém. Nos, egyszerűen igazságtalannak tartom, hogy neki is jönnie kell. Nem úgy fest, mint aki meg tudna ölni egy embert, de még egy állatot sem.
A második körzetből, egy úgy szint gyönyörű lány, akiről nagyon is el tudom képzelni, hogy ölni képes. Nem azért mert olyan vérszomjasnak látszik, de a körzetében erre képzik ki az embereket. Viszont a neve az ismerős, Bass. Nem tudom hol, de már halottam azt a nevet, de azt hiszem ez most lényegtelen.
A harmadik körzetből egy törékenynek tűnő szőke lány, aki önként jelentkezik, és mint kiderül nem éppen a „dicsőség” miatt jelentkezett, hanem mert látni akarja a szerelmét, aki a Kapitóliumban tartanak fogva.
A negyedik körzetes lány se különb. Szőke, magas, és gyönyörű. Ahogy látom, az idei év tele van szép lányokkal. Ezt követően jövök én, amint felgyalogolok, és majdnem elájulok, amikor kihúzzák az öcsémet, igen minden bizonnyal ez az egész fénypontja, amikor falfehér leszek.
A hatodik körzetből a fiú emlékezetesebb, mert ugyan ilyen nem érdekel gyereknek tűnt, mégis volt benne valami. Őszintén; róla el tudom képzelni, hogy ölne, és ölni is fog.
És így tovább. Vannak olyanok, akik meglepnek, és vannak olyanok, akik nem. Viszont amikor a tizenegyedik körzetben kihúzzák a két évvel ezelőtti győztes Rutát, kicsit sajnálom a lányt. Tizenkét éves volt, amikor egyszer már túlélte az arénát, és hazament a családjához, és hogy őszinte legyek; akkor én is neki szurkoltam, nem pedig a két ötödik körzetesnek. Az összefoglaló végén még egyszer beadták a képeket, körzeteket és korokat, majd elsötétült a TV.
Azt hiszem, most még kevesebb esélyem van a túlélésre, mint eddig. Én nem lennék képes arra, hogy kioltsam egy ember életét. Azt hiszem, még az elején meghalok, úgy sokkal egyszerűbb és gyorsabb. Nem kell szenvedni, és talán nem is mutatja a TV, így a családomnak nem kell végignézni a halálom. Mindössze annyi a dolgom, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. Átlagosnak kell lennem, nem szabad kitűnnöm, és egy 5 és 8 közötti pontszámot kell szereznem. Se túl sok, se túl kevés. Igen ez az egyetlen módja annak, hogy hamar vége legyen; döntöm el, miközben a vonaton lévő Erkély felé sétálok.
Már nem az a ruha van rajtam, ami az Aratáson átcseréltem egy a szekrényemben található fekete farmerra, és egy sötét csíkos pólóra. Nincs kedvem világosba öltözni, pedig nagyon szeretem azokat a színeket. Csak egyetlen egy dolgot viszek magammal, az apától kapott csillagszórókat. Nem hiszem, hogy ellopják, mindössze el akarok égetni egyet, pedig nem ezért kaptam, de most bátorságot kell merítenem belőlük.
Régen, Mariann mindig azt mondta, hogy a csillagok meghallgatnak minket. Őszintén nem tudom, hogy igaz-e, de a csillagszórókkal, sokkal közelebb érzem magamhoz, mintha csak rágondolnék.
Amikor kilépek az erkélyre kellemes szél csapja meg az arcom. Ahogy közelebb megyek a szélhez látom a tájat és a fényeket. Nem tudom, hogy hol járhatunk, de nem hiszem, hogy messze lennénk a Kapitóliumtól. Amikor jobban ki akarok hajolni, nekiütközöm valaminek.
- Hát persze - dünnyögöm fél hangon. - Nem akarják, hogy öngyilkosok legyünk, mert az nem show. Igen ez a Kapitólium, a show-ér mindent - bosszankodom fél hangosan, és reménykedem, hogy nem vesznek videóra, vagy valami ilyesmi.

A filmnézésből nekem elég is volt köszönöm. Sebváltófej, a paradicsomszínű kísérőnk megmutatja a szobánkat. Miközben végighaladok a folyosón elmegyek egy kiválasztott mellett, aki más Körzetből való. Épp hogy csak egy kicsit, de kiráz a hideg. Furcsa lesz két napig együtt utazni velük. Ha még külön lennénk, akkor is furcsa lenne, hiszen a saját Körzetemből valóakkal is összefuthatok az Arénában. De így... így hogy mindegyik arcába kell bámulnom, jóval azelőtt, hogy valamelyiküket megöljem... Félelmetes.
A szobánk a folyosó legvégén van, pont a Második Körzettel szemben. Úgy tűnik itt is Körzetenként van kiosztva, vagy csak a véletlen műve. Ami azt illeti nem érdekel.
- Öltözzetek át. Nemsokára vacsora - szól ebváltófej.
- Je! Már tök éhes vagyok - szólal meg Jarell aki már marhára idegesít. Sunshine kedves lány, ő kevésbé idegesítő, de Jarell...? Ő olyan mint valami napelemmel működő automata vécélehúzó. Ez furán hangozhat, de a vécélehúzónak idegesítő hangja van, Jarellnek meg szintúgy.
- Hát én nem - vonom meg a vállamat, most már teljesen az én stílusomban. Még mindig bennem van a sírhatnék, de most, hogy láttam a többiek arcát, hogy láttam az ő Aratásukat, most már nincs pofám sírni. Az oké, hogy én vagyok a legfiatalabb. De ugyanakkora gonddal szenvedek mint ők, ők meg simán kibírták sírás nélkül. Jó, kivéve talán azt a gyereket aki a Nyolcadik Körzetből való fiú kiválasztott. És nem Thomas. Ő akkor sem sírna, ha kínoznák. Hihetetlen, én mért nem vagyok olyan nyugodt mint ő? Ha az lennék, akkor már rég beszóltam volna mindenkinek. És egytől egyig emberek, egytől egyig!
- Hát az engem nem érdekel kis csaj - vigyorog rám. Nem goromba, inkább csak poénkodó hangnemben.
- Engem meg az nem, hogy te éhes vagy - válaszolom mosolyogva - azzal az általános megőrjítelek ha nem hagysz békén mosolyommal - és bemegyek a szobámba.
Gyönyörű bársonyfüggönyök lógnak az ablakban, és bájosan van berendezve minden. Az ágyon vörös selyemtakaró, és akármennyire is gazdagnak, úriasnak tűnik, direkt úgy van megoldva, hogy a vérre emlékeztessen. Szemétládák! Az ágyamra ülök, nem foglalkozva vele, hogy szinte a vér izét érzem a számban. Nem mintha kannibál lennék, hanem mintha a nyelvemre haraptam volna. Igen, a nyelvemmel megérzem a vérem ízét, ami a nyelvemből jön. Nem foglalkozok vele, inkább ide oda kapkodom a tekintetemet, nem tudom hogy mit bámuljak meg nagyon-nagyon, olyan felsőfokú illetlenséggel. Itt nincs senki aki rám szólhatna, hogy ne nézzek ennyire körbe. Anya biztosan rám szólna, ha itt lenne, és társaságban lennénk. Szerinte nem illik ennyire megbámulni valamit, hogy már a szemünk is rátapasztjuk.
A szekrényhez megyek, és kihúzom az egyik fiókot. Zoknik, meg harisnyák vannak benne. Kiválasztom az egyik nejlonharisnyát, amin fehér virágminta van, és felhúzom a lábamra. Pont jó rám. Felé egy lenge nyári ruhát veszek fel, fehér alapú, rajta apró fekete hímzéssel. Miután készen vagyok belebújok egy fehér szandálba. A hajamat kibontom, megfésülöm az aranykeretű tükörben, és két copfba fogom, és az egyik öldalra feltűzök egy virágos csatot. A csuklómon ott csörög mindvégig a karkötőm, amit soha nem veszek le. Aztán hideg vízzel megmosom az arcomat. Már eltűntek a könnyeim, és nincs sírhatnékom. Valahogy megnyugodtam, beletörődtem, és feldolgoztam ezt az egészet. Sőt, mintha bennem lenne az is, hogy csak minél hamarabb túlessek rajta. Túl akarom élni, bár ez Dylan életébe kerül. De ezzel majd később foglalkozok. Majd beszélek vele, ha nem leszek rá ennyire kibukva. Még mindig aggaszt, hogy jelentkezett mellém.
- Én készen... - lépek ki az üres folyosóra és elhallgatok. A többiek még öltöznek. A gyomrom nem kíván semmit, és ott a másik lehetőség is hogy itt hagytak engem - amit azért erősen kétlek. Úgy döntök nem érdekel az egész. Elindulok a folyosón, magam mögött hagyva a szobám biztonságot adó ajtaját, és kimegyek a Lakó-vagonból. Összevissza mendegélek, sok-sok vagont megjárva, míg egy folyosóra jutok. Onnan meglátok egy nyílást, és nem bírom ki, hogy ne menjek oda. Itt már nincsenek Kiválasztottak. Üres a folyosó, és bízom benne hogy az erkélyen sem akad vendégem. Amikor azonban kilépek meghallom a nekem háttal álló lányt, látom ahogy kidugja a kezét. Hátulról nem ismerem fel, és a hangjáról sem. Ami azt illeti, még nem nagyon ismerem a Kiválasztottakat. Épp, hogy egyszer láttam őket az Aratásokon, de többször nem. Anélkül, hogy tisztában lennék vele, hogy egy vérbeli gyilkost, vagy egy a viadal szempontjából jelentéktelen lánykához, de odamegyek hozzá.
- Azt hiszem erőtérnek hívják - mondom miközben a kellő távolságot megtartva én is a korláthoz lépek. Kidugom a kezem, engem sem enged ki. Mint egy láthatatlan fal.
- Kitana vagyok. Első Körzet - mondom aztán, miközben rápillantok. Most már tisztán emlékszem rá. Ő az akinek majdnem az öccsét választották a Viadalra. De mégsem. Ő az akiről nem tudtam elképzelni a gyilkolást. Ő Gwendolyn.

Egy lány hangra leszek figyelmes, és ijedten fordulok hátra. Sejtem, hogy egy kiválasztott áll mögöttem, de amikor meglátom az első körzet kiválasztottját, nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Ez persze nem gúnyod mosoly, hanem kedves és barátságos mosolya, ami a helyzetünket tekintve furcsa lehet, mert nemsokára egymást fogyjuk gyilkolni. Azt nem tudhatom, hogy ő milyen természet, de azt tudom, hogy én soha nem bántanám, már csak a kora miatt sem.
- Szia - köszönök neki. - Igen erőtér, ez logikusan hangzik - mondom, majd megvárom, amíg ő is teszteli, és bemutatkozik. Látom rajta, hogy távolságot akar tartani. Valószínűleg neki is azt tanácsolták, hogy tartsa a távolságot.
Ugyan nekem is ezt mondták, de én egyszerűen képtelen vagyok erre. Valószínű, hogy én mindenkivel meg fogok próbálni barátságot kötni akivel össze találkozom. Ezt nem azért fogom tenni, hogy szövetségeseket keressek, hanem mert én ilyen vagyok és kész.
- Üdv Kitana, én Gwendolyn vagyok az ötödik körzetből - nézek az első körzetes lányra, majd felülök a korlátra és neki dőlök az erőfalnak.
Ha már van, akkor használjuk ki alapon. Igazából, így kicsit ijesztő a táj, de szép és meg lehet szokni, egy bizonyos idő intervallum után. Bár, ha ezt elmondhatnám még valamelyik körzetemben lévő barátomnak, hogy én egy vonat erkélyére ülve utaztam, miközben neki dőltem egy erőtérnek, biztos, hogy meglepődnének.
- Egyébként mi járatban vagy erre, mármint nem a vonaton, hanem itt az erkélyen? - kérdezem tőle, miközben a kezemben lévő dobozzal bajlódom.
Igen, lehet hogy furcsa az én koromban ilyennel szórakozni, de még az első aratásomon Mariann azt minta, hogy ha valamelyikünket kiválasztanak este nézzek fel az égre, és akkor tudni fogom, hogy ős is figyel, elvégre ugyanazokat a csillagokat látjuk mind a ketten. Én hittem neki és tavaly, minden este az eget fürkésztem egészen a viadal napjáig. Aztán meghalt a szeme láttára.
Sajnos a TV elég nagy figyelmet szentelt neki a betegsége miatt, na meg a feltűnően kevés 2 pontja miatt. Azon kívül, hogy a nyerteseket latolgatták, folyton csak azt hallottam, hogy mikor fog kiesni, és a kezdetek kezdetén már rá ragadtak a kamerák, hogy meddig bírja. Én és a családom, csak azon reménykedtünk, hogy az első küzdelmet túléli, de nem így történt. A kamerák élesben mutatták, amint az első körzet női kiválasztottja megöli. Ami pedig ez után történt, na azt nem szívesen írom le mert, én nem is igazán tudom. Amint megláttam, hogy Mariann meghal kifutottam az erdőbe, és másnap délig meg sem jelentem. Azt azért meg kell hagyni, hogy szokáshoz híven nem kondították meg a harangokat délben, az elhunyt kiválasztottunk emlékére.
Most, pedig ahogy Kitanára nézek, nem félek, lehet, hogy rosszul teszem. Én nem egy gyilkost látok benne, hanem egy kislányt, aki arra van kényszerítve, hogy itt legyen, és öljön. Nem tudom, hogy tud-e vagy egyáltalán akar-e ölni, de azt tudom; hogyha életben akar maradni, akkor ölnie kell, vagy jó szövetségeseket kell szereznie.
- Kérsz egyet? - nyújtom felé az időközben kibontott csillagszórós dobozt.
Ameddig pedig ő döntésre jut, addig én végighúzom ez egyiket a nadrágomon, és nézem, ahogy ég. Érdekes módon ezek az újfejlesztésűek bármilyen pamuton végig húzva elkezdődik a csillaghullás. Állítólag régen ezek dolgokat is képesek voltak meggyújtani. Manapság veszélytelenek. Akár egy papírba is belecsomagolhatom őket, nem történik semmi. Mikor vége van és nem „hullik több csillag” gondolok egyet, és hátra dobom. Amikor hátranézek látom, hogy a földön ér földet, majd már sehol sincs. Igen, kétség kívül gyorsan megy a vonat.

Amikor ő is bemutatkozik csak bólogatok, és halkan mondom.
- Igen, tudom - nyöszörgöm, mint valami hároméves. Nem félek tőle, vagy ilyesmi. Csak attól félek, ami rám vár. Attól, hogy ez a lány talán nemsokára a szemem láttára vérzik majd el, az én késem pengéje mélyed majd bele a szívébe... Nem tervezem, hogy tömegmészárlást csinálok, de azt már eldöntöttem magamban, hogy az a hét év gyakorlat nem semmi, és ha már megvan, akkor igenis használni fogom. Muszáj lesz a saját hasznomra fordítani, hogy értek valamihez. Egyszerűen ezt érzem kötelességemnek. És ugyan Gwen egyáltalán nem ellenséges velem, egyáltalán nincs okom rá hogy megöljem - na nem mintha bárki leölésére okom lenne - mégis félek tőle, hogy talán muszáj lesz. Mi lenne, ha mi ketten maradnánk a végére? És ha most megkedvelem, ha most jóban leszünk, akkor majd ott... Épp hogy csak megborzongok. Nem foghatom a szélre, mert csak egy kis szellő fújdogál, de ha valaki megkérdezné akkor habozás nélkül fognám arra.
Nem ülök fel én is a korlátra, de halkan felnevetek az érdekes ötletre, és Gwenre mosolygok. Egye-fene, egy valakivel még lehetek jóban nem? Talán nem is találkozunk majd az Arénában. És majd ezek után lesz időm arra, hogy a többiektől távol tartsam magamat. De még csak most szálltam fel, ő az első kiválasztott akivel beszélő viszonyba kerülök itt. Leszámítva Jarellt, de az egy idióta. Gwen még igazán belefér, főleg, hogy nem küld el innen, hanem csevegésbe elegyedik velem.
- Nem vagyok éhes... Meg ha akarnák sem tudnék enni. Az Első Körzetesek még öltöztek mire én kész lettem, és hát... - sunyin elmosolyodok, olyan nagyon-nagyon rám jellemző módon - ...gondoltam meghagyom nekik az én részemet - vonom meg a vállamat. Egyszerűbben kifejezve: Megszöktem tőlük. Nekem nincs szükségem itt idegenvezetésre. Feltalálom én magamat.
- És te? - kérdezek vissza.
Ekkor meglátom, hogy valamit előhúz. Egy csillagszórós doboz, ha jól tudom, bár még életemben nem volt ilyenem. Régebben, kiskoromban kértem apától szülinapomra. De az ajándékomra szánt pénzt, amit félretettek anyával, mindig apa költött el, a már megszokott késre. Hét éve kést kapok szülinapomra. Meg karácsonyra is. Az tizennégy kés, de amúgy is van egy csomó. Jó nagy késkészletet hagytam magam mögött. Vannak más markolatúak, kétélű kések. Sima élűek, fogazott pengések, csak részben fogazott pengéjűek. Fém-, bőr-, szaru-, gumi-, műanyag markolatúak. Nyitható vagy fixpengés kések. És a többi, és a többi. Jó sok, ez a lényeg.
- Kérek - bólintok és közelebb lépek hozzá, nem foglalkozva a köztünk lévő távolság átlépésével. Elveszek egyet, és leutánozva a mozdulatát, én is végighúzom a ruhámon. Az elkezd szikrázni, és csillagokat lövell ki magából. Milyen szép. Elvigyorodok és le sem veszem a szememet a csillagszóróról, amíg az ki nem fogy a csillogásból.- Olyan szép. Még soha nem volt nálam ilyen - mondom meg őszintén.

Mivel Kitana tudja, hogy ki vagyok, ebből arra asszociálok; végig nézte már az aratási összefoglalót. Mondjuk, ki nem látta? Ugyanis amikor az első körzetesek is felszálltak a vonatra, akkor mind a 44 kiválasztott előtt levetítették. Őszintén; ha erre kell gondolnom, kiráz a hideg. Milyen dolog ez, hogy végig kell nézned azoknak az arcát, akik közül egy párat talán pont nekem kell megölnöm. Egy biztos az itt álló lányt nem fogom bántani. Túl kicsi és túl aranyos ahhoz, hogy ártsak neki.
Aztán azon még ős is elmosolyodik, ahogy miként használom ki az erőteret, de hát akkor is, ha van, miért ne használnám. Én nem vagyok az a szívbajos típus, így nem félek attól, hogy talán bajom eshet, a Kapitólium úgyse engedheti, hogy az egyik kiválasztottjuk meghalljon.
- Értem, kb. velem is ez a helyzet, csak én kerek perec közöltem velük, hogy nem kérek enni. Utána aludni próbáltam, de az se nagyon akart sikerülni, így gondoltam kijövök a friss levegőre - mondom neki.
A csillagszórt láthatóan örömmel fogadja el, majd megbabonázva néz, ahogy elég. Olyan ismerős ez a reakció, mivel én is pontosan így néztem ki, amikor először láttam ilyen kütyüt. Ha teljesen őszinték akarunk lenni; pontosan annyi idős voltam, mint Kitana most. Tizenkét éves és az első aratásom előtt álltam. Nagyon féltem, hogy kiválasztanak elvégre négy vagy öt cetlim volt a gömbben. Előtte még sírtam is, de a nővérem a kezembe nyomott egy ilyen dobozt és azt mondta, hogy ha bármelyikünket kiválasztanak, nézzem a csillagokat.
- Tényleg? - kérdezem teljesen meglepve. - Én azt hittem, hogy az első körzetben az ilyenek teljesen hétköznapi dolgok - mondom neki őszintén.
Nos igen, annak ellenére, hogy a második a leggazdagabb körzet, annak ellenére nekünk mégis az elsőről vannak tévhiteink. Ha bárki megkérdezne egy ötödik körzeteset a felette álló körzetekről, elég érdekes dolgokat hallana. Nem tagadom, van olyan, amit én se nagyon hiszek el, de azt eddig szentül hitte, hogy az első körzetben az ilyenek teljesen hétköznapi dolgok. Egy ilyen doboz, ami nálam van a mi árainkhoz képest méreg drága, de egy első körzetesnek nem kerülhet olyan sokba, gondolom apa ezt úgy spórolta össze a végszükségre.
- Akkor tessék - nyújtok felé még egy pálcát, hogy had használja el. Ez egy 24 darabos csomag még így is marad 21 darab, bár ha így haladok, a viadalra nem igen marad, de ez jelen pillanatban nem nagyon érdekel, furcsa mód sokkal jobban izgat, az hogy az előttem lévő 12 éves kislány mosolyogjon.

Bólintok egyet.
- Így is van. Az Első Körzetben sok ilyet láttam. Mondjuk a boltokban, meg más gyerek kezében. Apa viszont soha nem vett nekem. Helyette mindig... - ekkor elhallgatok egy pillanatra. Ha úgy vesszük, akkor már most minden egyes szavam az életembe kerülhet. Elmondanám, hogy a késsel bánok jól? Jó ötlet ez egyáltalán. Bár abban biztos vagyok, hogy mindenki aki látta a nővérem Viadalát, az tudja, hogy valószínűleg én is hozzá hasonlóan késdobáláshoz értek. Úgyhogy az is lehet, hogy a Kiképzőközpontban már a gyakorlásnál, és felkészülésnél megmutatom a többiek előtt a tudásomat. Így legalább sikerül valahogy kinyilvánítanom, hogy a kések az enyémek. De erről még nem döntöttem, valószínűleg attól fog ez függeni, hogy Hivatásos leszek e, vagy sem, illetve a mentorom keze is benne lesz a döntésben. Végül úgy döntök nem mondom el. Majd a központban maximum meglátja, hogy mihez értek. - ...mindig mást vett - fejezem be a mondatomat. Pillanatnyi habozás után elmosolyodok, és úgy folytatom. - Az osztálytársaim meg mind hülyék, és irigyek. Sokuk kezében láttam ilyet, de nem mutatták meg nekem. Hülyék, irigyek és... Hát és leginkább csak Dylannel vagyok jóban. Ő az egyetlen barátom - mondom miközben eszembe jut a fiú, aki velem jön a viadalra, akit lehet hogy meg kell ölnöm. Megint elönt az a keserűség. Miért kellett mellém jelentkeznie? Miért nem maradt otthon? A tv előtt is szurkolhatott volna, nem kell szó szerint a kezemet fognia.
- Köszönöm - veszem el a csillagszórót. Végighúzom a ruhámon, és mintha deja vu-m lenne; megint csillagokat szór a pálca vége, megint mosolygós arccal csodálom. - Neked honnan van? - kérdezem aztán, és Gwen fénytől ragyogó arcára pillantok.

Amint kiderül mégsem olyan rosszak az elképzeléseim a körzetekről. Kitana megakad a mondatában, bár eleinte nem nagyon értem, hogy miért, aztán leesik a tantusz. Itt egy rossz elszólás, és a viadalon nem lesz fejed, ami nem túl pozitív, így szerintem a lány most arra figyel, nehogy elszólja magát a képességeit illetően. Igazából ezt nekem se lenne haszontalan követnem, viszont amilyen meggondolatlan vagyok, előbb ejtem ki a számon, hogy íj, mint hogy végiggondoljam a szavaim jelentésének értelmét.
- Tényleg nem voltak túl kedvesek - bólintok együtt érzőn, majd a fiú nevének hallatára felkapom a fejem. - Ő az a fiú, aki veled jött a viadalra, aki önként jelentkezett - mondom ki hangosan, majd mérlegelem a szavaimnak értelmét, aztán leesik, amit az előbb mondtam.
Nekünk, akik a vonaton vagyunk ez tulajdonképpen biztos út a halálba. 43-an meg fogunk halni, egy pedig életben marad. Viszont Kitnek sokkal rosszabb, ugyanis neki a legjobb barátjával kell kiállnia, és az egyikük biztosan meghal, és ha jól sejtem ez kényes téma, így nem is feszegetem tovább.
- Apától kaptam a szobában - válaszolok a kérdésére. - Igazából ez a mi körzetünkben drága dolog, főleg a 24 darabos, de megvette, mert tudja, hogy szükségem van rá. Furcsa, de amikor ezt nézem, mindig eszembe jut a nővérem, aki tavaly halt meg. Tudod ő mondta, hogy mindenki ugyan azokat a csillagokat nézi az égen - mondom mosolyogva, majd tényleg felnézek az esti égre, ami tele van csillagokkal. Néha tényleg furcsa belegondolni, hogy a Kaoitóliumban is ugyan ezek az égi testek látszanak, és azok is azt látták, aki évekkel ezelőtt éltek itt. Talán még az Észak-Amerikaiak is, akik Panem létrejötte előtt éltek itt, ha jól emlékszem. Igazából a történelem, nem tartozik a kedvenc tárgyaim köz, de azt biztosan tudom, hogy valami Spanyol ország nevezetű hely létezik, ugyanis anyám őseim onnan vándoroltak ide még az Észak-Amerikai korban, azt hiszem vagy legalábbis anya így mesélte nekem.
- Neked van olyan álmod, amit soha nem fogsz tudni megvalósítani? - kérdezem teljesen váratlanul, hogy őszinte legyek itt most lehet, arra gondolni, hogy nemsokára bemegyünk, az arénába, vagy arra, hogy nem a Kapitóliumba születtünk, ez most fakultatív. Azért remélem, hogy nem tart annyira furcsának, hogy ezt megkérdeztem, bár lehet, hogy már sejti> nem azon kiválasztottak közé tartozom, akik elszigetelődnek a világtól azért, mert meg fognak halni. Én azon emberkék táborát erősítem, akik vidámak, tudják mi vár rájuk, de én végig mosolyogni fogok, nem azért mert ez a követelmény, hanem mert ilyen vagyok és kész.

Örülök, hogy nem kérdezősködik amiért haboztam a mondatom befejezésével. Bár nem hiszem, hogy Gwent érdekelné, hogy fegyverek közül vajon melyikkel bánok jól, hiszen ha a Viadal szempontjából beszélgetne velem, hogy kiderítse mennyire vagyok jó harcos, akkor valószínűleg nem adna nekem csillagszórót, és nem térne el a témától.
Felfedezésére - miszerint Dylan az a fiú aki itt van velem - lehorgasztott bánatos fejjel bólintok. - Igen, ő lenne az. Mielőtt kiválasztottak a bátyám megígérte nekem, hogy ha én megyek, akkor önkéntesnek jelentkezik helyettem. Mindez meg is történt, csak hogy a sors kegye, hogy végül Dylan cimborám sem használta a hülye fejét. Annyira mérges vagyok rá - rázom a fejemet és összeszorítom állkapcsomat. - Annyira - ismétlem magamat még keményebben, aztán egy hatalmasat sóhajtok, mintha több éve bennem lenne már az a levegő, és most megkönnyebbülve kiadhatom magamból. Eközben azonban egyáltalán nem könnyebbülök meg. Nem kellett volna felhozni a témát, mert teljesen letört. Esküszöm már már ideges vagyok emiatt, mert Gwen rávilágított képtelen helyzetemre. Eddig is tudtam, hogy vagy Ő hal meg, vagy én, vagy mindketten. De most, hogy más szájából is hallottam ezt - még ha nem is teljesen EZT, hiszen mondata csak arról árulkodott, hogy a legjobb barátommal megyek a be -, most már tökéletesen pocsékul érzem magam. Ennek nem Gwen a hibája, hanem a rohadt Kapitóliumé mert azok nem bírnak megülni a seggükön. Rakjunk be rögtön 44 embert a Viadalra, úgy véresebb. Hát akkor egészségetekre. Amint odaérek abba az ocsmány, cicomás nagyvárosba. azonnal szétverek mindent, még a földet borító aszfaltot is.
- Tényleg? Akkor... akkor nem is kérek többet. Nem akarom elhasználni, mikor ez az egyetlen emléked a családodról, amíg még messze vagy tőlük - mondom, s direkt fogalmaztam úgy, hogy amíg még messze vagy tőlük. Úgy fejeztem ki, mintha még visszamenne, mintha biztos lenne hogy még visszamegy hozzájuk. Még ha tudom, hogy ezzel a saját halálomat is megfogalmaztam. Nem baj. Nem akarom elásni a fejében azt, hogy úgyis meghal, mert fogalmam sincsen hogy mire képes, és kitudja, lehet hogy a jövendőbeli győztessel állok szemben.
Elgondolkozok ezen. Van e olyan álmom? Van...
- Igen van. Az hogy... - kezdek bele, és már majdnem kibököm amikor elhallgatok, és magam elé meredek. Ijedten lépek hátra a korláttol, a lábam pedig összecsuklik alattam amiért hirtelen beugrik. A földön ülök, magam elé meredve. Úristen! Masha! Én! Snow!
Megmagyarázom:

Spoiler:

Ha most kimondanám, hogy az egyik nagy álmom az, hogy leverjük a Kapitóliumot, amiben én is kezeskednék, akkor Masha és én már meg is halnánk. De oly mindegy, hogy most, vagy később halok meg. Masha és én biztos, hogy meghalunk a Viadalon, ugyanis csak egy győztes lehet...
Ismét megérzem, hogy könnyeim áztatják az arcomat, de most nem haragszom magamra emiatt. Hiszen most tudtam meg, hogy kis időn belül százezer százalék - a százból - hogy meg fogok halni.
- Az az egyik nagy álmom, hogy túlélem az elkövetkezendő pár hetet. De nem fog teljesülni - szipogok halkan, és felállok a földről. - Sajnálom Gwen, de muszáj mennem, mert... Meg kell keresnem valakit - mondom, és sebesen az ajtó felé veszem az irányt, hogy megkeressem Mashát, ezen a hatalmas, rohadék vonaton.

// No írtam egy zárót, szerintem ennyi játék bőven elég volt, és Kitana karakterem nagyon köszöni, hogy ráébresztetted pár nagyon fontos dologra. Jó volt veled játszani, de a vonat sebesen halad, és biztos vagyok benne, hogy te is szeretnél találkozni még jó sok kiválasztottal. Jó játékokat, még találkozunk!!

A Nagy Mészárlás… valami miatt nem vagyok tőle annyira hasra esve, mint ahogy azt kellene, vagy nem kellene. Ha ez így folytatódik, akkor rá fogok szokni a cigire és az nekem miért jó? Igazából nem ez a legkisebb gondom, de akár ez is lehetne. Igazából az a legnagyobb bajom, hogy amint közel érünk az Aratásnaphoz, annál idegesebb vagyok a két öcsém miatt. Nem tudom, tartok attól, hogy ők is olyan helyzetbe kerülnek, mint én. A jó öreg 89. Viadal, ahol tele volt minden porral. Hál égnek ezt az Aratást is túléltem mindenféle különösebb idegroham és pszichiátriai beutaló nélkül, cigit is tudtam venni, úgyhogy nem lehet gond. Akkora. Valahogy nem akaródzik felkelnem a székemből, amiben eddig az aratást néztem, de nincs mit tenni, a végén még elkényelmesedek itt. Idén is sikerült beletrafálniuk a kiválasztottakba és van egy pár olyan körzet, akikre azt kell mondjam, hogy ez igencsak meredek lesz. Unottan összecsukom a jegyzetfüzetemet és előkotrom a zsebemből a cigimet. Van egy ilyen kellemetlen szokásom, hogy a Viadalok környékén rákattanok a bagóra és ilyenkor olyan elvonási tüneteket tudok produkálni, ha nincs meg az adagom, amit még egy rosszabb passzban levő drogos is simán megirigyel. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy hol van az öngyújtóm… hol máshol, mint a jegyzetfüzet hátuljára erősítve, hogy se az ikrek, sem pedig a nagyi ne találhassák meg, bár erősen kétlem, hogy ennél rosszabb dugizsebet ki lehetett volna találni. Ami még külön bosszant, bár az tény, hogy akár előnyömre is válhat, hogy találkozom szemtől szemben a különböző körzet kiválasztottaival. Így előbb tudok bizonyos döntéseket meghozni, mint például a többiekhez való hozzáállás, vagy esetleg azok elleni védekezés, támadás. A dolgok iróniája az, hogy szerintem nálam rosszabb stratégát ezen a vonaton nem találni, főleg, hogy olyanok vannak itt, mint Thomas Malloy és Dominic Sarcher, hogy csak kettőt említsek a sok közül. A kiválasztottak is ilyen szinteken mozognak, főleg a mezőny mentor része, bár van egy-kettő, akitől konkrétan a hányinger kap el. Bulléktől például, akik a semmi ész, csupa izom kombinációt képviselik. Kifejezetten nagyot fogok röhögni, ha kinyírják őket az Arénában. Közben kiérek… az Erkélyre? Érdekes, amikor a szállásomra indultam, de mindenki tudja, hogy Aaron Greengrass tájékozódási képességei egy oszladozó hulláéval vetekszenek. Grimaszolok egyet, mert a Kapitólium is ezzel cseszeget állandóan és ez már igencsak irritál. Nekitámaszkodok a korlátnak és rágyújtok egy cigire, majd felcsapom a jegyzeteimet és megpróbálom ismételten végigpörgetni a dolgokat. A sors kegyetlen iróniája pedig az, hogy a tavalyi mentoráltam húga az egyik idei mentoráltam. Kifújom a füstöt és tovább bambulom a noteszemet, hátha az ad valami instrukciót a továbbiakra nézve.

Nem terveztem be, hogy merre fogok menni, azt se tudom, mit akarok pontosan, valahogy émgis az Erkélyen lyukadok ki. Milyen érdekes megoldás, egy erkély a száguldó vonaton. Odalépek a széléhez, és kinyújtom a kezem. Rögtön hallom a sípoló hangot, és a zsibbasztó érzést.
- Erőtér. Ötletes. - mondom ki félhangosan is, aztán észreveszem, hogy nem vagyok egyedül. Szerencsére jó az arcmemóriám.
- Ó, hello, Aaron - mondom kimérten, de barátságosan. Aaronnal évközben nem szívunk gyakran egy levegőt, de a Viadalokon gyakran találkozom vele, főleg azért, mert olyankor láncdohányos, és a volt mentorommal, Dommal, szinte egyfolytában a dohányzórészlegben ül. De amúgy egész jófej. Bírom. Bár nem szokott lázadozni, meg amúgysem beszélek ilyen dolgokról, csak ha kipuhatolom, hogy mi a lényeg. Nagyon jól el tudunk dumálni a semmiről, és, mikor valamelyikünk kiválasztottja kinyiffan, akkor ő is azok közé tartozik, aki nem tesz magasról az egészre, hanem simán odaül mellém, és segít stratégiát tervezni. Illetve ő is az a típus, aki, mikor a kiválasztottja meghal, rögtön megkérdezi, visszavonják-e az ajándékot, vagy beküldheti valamelyik szövetségesnek. Ő nem felejtette el, kik az igazi ellenségeink, és a gyerekeink ott benn mind csak áldozatok. Abszolút szimpatikus a hozzáállása, és ez az egy dolog, amiben Dommal is egyetértettünk. Gyakran dolgozunk össze. Egyik évben az ő segítségével sikerült kihoznom a kiválasztottunkat az arénából, nem volt könnyű meccs, de ő elérte, hogy ránkruházzák az összes ajándékot, amit az ő kiválasztottjai kaptak.
Szóval mindent egybevetve, kedvelem Aaront. Nem zavar sok vizet, nem üti bele abba az orrát, ami nem rá tartozik, és ezért tud higgadt maradni.
Egy darabig nem szólunk semmit, ő szívja a cigit, én meg elgondolkodva nézem az elsuhanó tájat.
- Az előbb a saját húgom a lábam elé köpött - nemtudom, ezt most miért volt olyan fontos elmondanom, de igazából még mindig foglalkoztat a dolog, ez az első dolog az elmúlt 10 évben, amin nem tudok túllépni. - Elég nehéz lesz így végigjátszani ezt a viadalt, hogy ennyire érintettre sikeredtem benne.
Ez talán csak afféle hangos gondolkodás, és eszembe jut, hogy valószínűleg Aaront egyáltalán nem érdekli a dolog. Csak egyszerűen kibuktam egy kicsit. És már régen volt olyan, hogy én bármin is kibukjak, ezt Aaron is tudja.
Megint csönd. Nem tudom, hogy azért nem válaszol-e, mert elengedte a füle mellett, vagy azért, mert gondolkodik valami válaszon. De végülis mindegy. Legalább kimondtam azt, ami nyomasztott. Márpedig kit ne nyomasztana, ha a saját húga a lába elé köp?
Gyorsan összekapom magam. Épp elhagyjuk a harmadikat, nocsak, a régi otthonom. Én szerettem ezt a nagy várost, bár őszintén azólva nem sokban különbözik a nyolcadiktól. Fű egy szál se, gyárak mindenütt. Kíváncsi vagyok, Aaron mire gondol, az ő körzete is gyárváros, a természetben megélés az ő kiválasztottjainak is gyakran problémát jelent.
- ....érdekes meccs lesz, az egyszer tuti. - állapítom meg, és annyira tököm kivan, hogy én is szinte megkívánom a cigarettát.