"Nappali"

Szinte fel sem tűnik az embernek, hogy miközben tv-t néz, könyvet olvasgat, vagy csokiba mártott epret eszeget, egy 200 mérföld perórás sebességel haladó vonaton van. Akárcsak egy hatalmas nappali. Kanapék, fotelek, könyvespolcok.

Just to myself...

Ahogy az erkélyen álldogáltam, a süvítő szél folyton az arcomba fújta a hajamat, de jelenleg ez sem tudott zavarni. Elmém jelenleg teljesen máshol járt, az Aratásra gondoltam vissza. Nem válogattak ugyan be a Kiválasztottak közé, de mégis itt vagyok... Hogy miért? Nos, nem akartam mentornak jelentkezni, a körzetünk tele van győztesekkel, olyanokkal, akik örömmel tanítják az új kiválasztottakat a túlélésre. De ahogy végignéztem, ahogy az a két tizenkét éves gyerek bekerül, kötelességemnek éreztem, hogy segítsek rajtuk. Nem hiszem, hogy a többi Hivatásos összeállna velük, hiszen annyira fiatalok... Naivak, még csak gyerekek. Nem tudják, hogyan éljenek túl egy ilyen kegyetlen játszmát, mint az Éhezők Viadala. Én anno nem csatlakoztam a Hivatásosok csoportjához, mégis megnyertem a versenyt, így szerintem én vagyok számukra a legjobb mentor. Meg kell tanítanom őket arra, hogy hogyan éljék túl egyedül, vagy ketten. Hiszen az sem kizárt, hogy együtt maradnak. De azzal is lehet probléma... Hiszen mi lesz, ha ketten maradnak, és végezniük kell egymással? Egyelőre arról sincs fogalmam, hogyan lesznek képesek másokat megölni. Eddig nem sok mindent tudok róluk, még nem kerestem velük a kapcsolatot, de hamarosan muszáj lesz. Először mindenképpen rendet kellett tennem magamban, eldönteni, melyiküket fogom mentorálni, stb... De úgy hiszem, inkább a Kitana nevű kislányt veszem a szárnyaim alá, hiszen a másik fiú önként jelentkezett. Kitana elesettnek tűnt, olyannak, akinek szüksége van egy tanárra és egy barátra, akire felnézhet. Mindössze nyolc évvel vagyok nála idősebb, remélem, megtalálom vele a közös hangot, és mindenben fogok tudni segíteni neki. Hiszen ez az én célom... Hogy életben tartsam őt. Nehéz lesz? Igen. Lehetetlen? Valószínűleg. De másztam már ki korábban lehetetlen helyzetekből, és elég jó beszélőkém van, könnyen meg tudom győzni a buta kapitóliumi gazdagokat, hogy tegyék a voksukat a jelöltemre. Hiszen annyira ostobák azok a színes bőrű, agyontetovált marhák... Egy kis hízelgés, egy kis fennhéjazás, egy kis dicsekvés, egy kis győzködés. Ez a receptje a győzelemnek. De nem csak rajtam múlik, a kislánynak is sokat kell tennie azért, hogy győzhessen. Érzem itt bent, hogy sikerülhet... Sóhajtottam halkan, majd visszasétáltam a nappaliba, ahonnan az előbb kijöttem. Levágtam magam a tv előtti kanapéra, és bekapcsoltam a készüléket. Az Aratásokat ismételték, ez kapóra jön. Legalább felmérhetem mégegyszer az ellenfeleket.... De nem tartott sokáig, utána jöttek az ostoba kapitóliumi műsorok, amiktől agyf@szt kapok. Ennyi buta embert egy rakáson... Régen látott már a világ, azt hiszem.

To Kimberly

Mikor „végzek” az elmélkedéssel, olyan mehetnékem támad. Fogalmam sincs miért, egyszerűen annyi új arc van, ki akarom szellőztetni a fejem.
Körbemegyek a vonaton, minden szobába benézek, tele van emberkékkel, úgyhogy mindegyikből kb. 1 perc után lelépek. Valami kevésbé pörgős szobát szeretnék keresni. Tudom, hogy nem az én stílusom a lassulás, mégis most kicsit összezavarodtam. Félek, nem fogom tudni követni a dolgokat. Mondjuk nem is nagyon érdekel, csak a saját körzetem, Megan meg a társai. Na, ők fontosak, több mindennel nem tudok most foglalkozni. Legalábbis nem szeretnék. Úgy döntöttem, idén komolyan veszem a mentorkodást. Minden beleadok. Hiszen 100.-adik Viadal csak egyszer van! És mekkora dicsőség lenne, ha a körzetem nyerne, ha valamelyik mentoráltam nyerne!
Még egyszer körbejárok a vonaton, és ekkor észreveszek egy szobát, ami felé nem is néztem. Fogalmam sincs miért, az ajtója ugyanolyan, mint a többi, így hát benézek.
Mint kiderül, a szoba nem más, mint a nappali. Körbenézek látszólag üres a helység, úgyhogy odamegyek a tv-hez, és le akarok ülni az előtte lévő kanapéra, de ekkor észreveszem, hogy a szoba mégsem üres. A kanapén ott ül egy lány, kb. velem egykorú, fekete, göndör haja és kék szeme van, amivel a tv-t pásztázza, de látszólag nem nagyon itt jár az agya, így engem észre sem vesz.
Ekkor beugrik! Hisz ezt a lány ismerős valahonnan. Megvan! Hiszen már találkoztunk egy párszor. Ő is mentor, és volt már, hogy vonaton összefutottunk, de beszélgetni még soha nem volt időnk.
Ránézek, és villantok rá egy vakító mosolyt, de mivel még mindig nem néz rám, elkezdek csettintgetni az arca előtt. Erre már rám néz, mire megint elvigyorodok.
- Hello Kim. – fogalmam sincs hogyan, és miért, de beugrik a neve. Tök profi vagyok! Úgy tűnik jó a névmemóriám.

To; Chet

Nem is tudom, mennyi időt tölthettem a televízió előtt ülve, bámulva a butító kapitóliumi adást. Talán 10 perc? Fél óra? Egy óra? Több óra? Áhh, akkor már teljesen megőrültem volna. El sem tudom képzelni, hogyan bírják ezt nézni a körzetlakosok... Két percenként leadják az "elpusztítottuk a körzeteiteket, viselkedjetek" című reklámot, amitől már tényleg a plafonhoz vágom magamat. Vagy a tévét, de azt biztos. Az egész önmagában kiakasztó, idegesítő és cseszettül unalmas. Szerintem az évenkénti Éhezők Viadala elég emlékeztető arra, hogy soha többet ne legyen lázadás. Bár... néhány évtizedente mindig megpróbálja valaki, de általában sikertelenül. A Kapitólium túl erős, túl fejlettek ahhoz, hogy legyőzzék őket. Na, mindegy. Minek is agyalok én ezen, semmi közöm hozzá. Mentor vagyok, már nincs közöm a Viadalhoz. Gyerekem nem lesz, hogy kitegyem ennek a szörnyűségnek, maximum abban az esetben, ha valahogy a Kapitóliumban nőhet fel. Nem akarom, hogy akár egy leszármazottamnak is be kelljen menni az Arénába. Még a legerősebbek is beleőrülnek a folytonos rettegésbe, az állandó figyelembe. A győztesek mint zakkantak és paranoiásak. Én személy szerint a tűztől parázok, szóval amennyire lehet, elkerülöm. Ha a körzetben néha-néha fáklyával világítanak, az biztos, hogy én messze leszek, bezárkózva a házamba. Amúgy se bírom a körzetlakókat, mind elvakult bolondok, akik istenítik a Kapitóliumot, amiért megadják nekik a lehetőséget a megváltásra. Ostoba nép.
Annyira elméláztam, hogy észre sem vettem, hogy már nem vagyok egyedül. Csak akkor esett le, amikor az illető az arcom előtt csettintgetett a kezével. Aprót ráztam a fejemen, pislantottam párat, és ráemeltem a tekintetem. Ismerős volt a srác, és tudom, hogy tudom a nevét... Á, mindjárt eszembe jut. Chet! Igen, Chet. Emlékeztem, hogy valamilyen számítógépes cuclihoz kötöttem. Nagyon király vagyok.
- Hello, Chet - köszönök neki egy mosollyal, majd arrébb csusszanok a kanapén, hogy ő is le tudjon ülni.
- Csak nem Te is mentor vagy? - kérdeztem érdeklődve, felvont szemöldökkel. Ő egyike azoknak a mentoroknak, akiket nem utálok, szóval nem lesz olyan jó, hogy gyakorlatilag egymás ellen harcolunk. De legalább nem kell leölnünk egymást az arénában.

Mikor Kim köszön, és arrébb megy a kanapén, én is levetem magam, majd a tv-re emelem a tekintetem. Idióta neon zöld hajszínű világos rózsaszín bőrszínű kapitóliumi seggek valami újfajta krémet reklámoznak, amitől az ember úgy fog kinézni, mint ők. Úr isten. Most őszintén, ki akar úgy kinézni mint valami zöld parókás disznó? Na mindegy.
- De igen. Én is mentor vagyok. Mit szólsz? Cato kisöccse megnyerte a viadalt, és most a második körzetben készíti fel az emberkéket a halálra! – kacsintok, majd rámosolygok. – Egyébként hogy vagy mostanában? – kérdezem tőle. Tudom, fura lehet a kérdés, mivel még soha nem beszéltünk, én mégis valamiért úgy beszélek vele, mintha 1000 éve ismerném. Ekkor a szobába lép egy csapat kiválasztott vagy kapitóliumi, nem nagyon nézem meg őket, és nagyjából nem is érdekelnek, elkezdik a nappali másik végébe bámulni a tv-t, miközben kurjongatnak, és sört vedelnek. Elfordítom a tekintetemet róluk, és a lányra meredek. Csak hallgatom Kimet, bólogatok és hümmögök, majd mikor befejezte fölpillantok rá.
- Szebb vagy, mint amire emlékeztem. – csúszik ki a számon. Tudom, hogy egy olyan lánynál, mint Kim nem nagyon érhetek el semmit ezzel a dumával… De hát igaz. – Mármint… Nem azért mondtam... – mentegetőzök, mert nem akarom elrontani a Kimmel való kapcsolatomat ilyen hülye flörtölgetéssel. Sőt, még alig dumáltunk, már is bókolok neki. Na tessék. Ez a Chet -stílus. Pedig őt nem akarom hülyíteni. Legalább előtte nem akarom megjátszani a nagy macsót. Valakinek önmagamat akarom adni. Mármint egy lánynak. Szóval érted… Ááá, hagyjuk. Csak reménykedek, hogy nem értette félre, és nem fog most azonnal lekoptatni.

To; Chet

- Ami azt illeti, örülök neki. Legalább lesz vetélytársam - vigyorgok rá egy hatalmasat. Nem szoktam valami viccelődös lenni, de Chet-et bírom. Vagyis eddig még nem nagyon beszélgettünk, de láttam a viadalát, meg hallottam róla ezt-azt, szóval nincs vele bajom. Még. Van egy rossz szokásom, miszerint mindenkiben hibát keresek. De úgy döntöttem, ezt most félre teszem, és úgy fogok társalogni Chet-tel, mint egy normális emberi lény. Csak ne kapcsolják be a kandallót... Akkor olyan leszek, mint valami veszett egér. Nem szép látvány, azt elárulhatom.
- Köszönöm, egész jól. Bár aggódom a kiválasztottam miatt - húztam el a számat. Még mindig nem döntöttem el, hogy mihez kezdjek vele, mik lesznek a taktikák. Bár előbb nem ártana beszélni vele, hogy tudjak mihez nyúlni. Persze ezt nem fogom Chet orrára kötni. Akármennyire is jófej, meg kedvelem, mégis csak ellenfelek vagyunk. Az ellenség erős túlzás lenne, az inkább a Kapitólium a sok buta színesbőrűvel. És itt most nem a feketékre gondolok... Ők még totálisan normálisak a többi agyamenthez képest. Hirtelen egy csapat jött be, keményen vedelni kezdtek, miközben levágták magukat a tv elé. Nem hiszem, hogy kiválasztottak lennének, azoknak nem így kell viselkedniük... De ha mégis, akkor már láthatóvá is vált, hogy kik fognak elvérezni a Bőségszarunál. Öröm lesz nézni. Szánalmas.
Megjegyzésére meglepetten pislantottam rá, majd elnevettem magam. Ez egy egész használható szokásom... Ha zavarba jövök, nevetni kezdek. Haha.
- Ez kedves. Bár úgy érzem, ennél rondább sose voltam - jegyzem meg kuncogva. Tényleg nem festhetek valami jól. A szemeim karikásak, az arcom sápadt; nem aludtam valami sokat mostanában. Ma este ki kell pihennem magam. Elhatároztam, hogy amint beszéltem a kislánnyal, megyek és lefekszem. Bár úgy sem fogom betartani, de legalább megtettem az első lépést...
- Egyébként, te hogy vagy? - tettem fel a kérdést. Elég egoista és bunkó lenne, ha nem kérdeztem volna vissza, meg amúgy is érdekelt.

To Kimberly

- Szerintem nincs miért aggódnod. Az Elsőbe is tűrhetőeket választottak. És be lehet őket állítani a Hivatásosokhoz. Ami mindig jó pont.- mosolygok rá megnyugtatóan.
Őszintén meglepődök, amikor a kijelentésemre csak kuncog, és nem is próbál levágni nekem egy pofont sem. Én is elmosolyodok. De nem azzal a dicsőséges mosollyal, csak úgy normálisan.
- Dehogy vagy te ronda. Megőrültél? Ezt felejtsd el. Önbizalom ÖNBIZALOOM! Legyen önbizalmad. Igenis szép vagy. – megint rávigyorgok. Nem hiszem el. Amióta Kimmel dumálok, mindig csak vigyorgok. Miért vigyorgok? Chet, nyugi. Ne vigyorogj, mint egy vadalma. Tök gáz.
Mikor visszakérdez, ráemelem a tekintetem, nagy levegőt veszek, és belekezdek:
- Oh, hát soha jobban! Eskü kirobbanó formában vagyok. Idén rendes kis mentoráltakat választottak ki nekem, nem panaszkodhatok. És most tényleg úgy döntöttem, megpróbálom komolyan venni a mentorkodást. Nem akarom elszúrni. – hát ja. Dióhéjban ennyi. Nem is tudnék mást mondani. Anyámmal és apámmal még mindig sz@rban vagyok, az ő szemükben még mindig Cato2 vagyok. De oly mindegy. Amióta a Győztesek Falujában lakom, nem nagyon beszélek velük. Sőt, még csak nem is láttam őket. Hát igen. Egy jó 6 éve. Azóta szerintem már nem is élnek. Egyébként meg nem is nagyon érdekelnek. Ők sem keresnek engem, én sem keresem őket. Kölcsönös a lesz@rás. De nem is nagyon visel meg a dolog.
- És most… Öhhöm… Szóval most van valaki a láthatáron? – Kérdezem, és MEGINT vigyorgok. Úristen, ne vigyorogj már, gáz vagy. Na jó ez a kérdés totál hülyén hangzott, szóval gyorsan hozzáteszem: - Mármint kapcsolat… - áá, ez így szarabb. – Vagyis fiú. Szóval érted… - nem értem mi van velem. Máskor arakár 2 perc alatt is be tudok fűzni egy lányt, most meg itt bénázok, mint valami… Nem is tudom. Talán azért mert, Kimet nem akarom befűzni. Ezek a dolgok komolyan csak maguktól jönnek. Ááá, nem tudom mi van. – Csak puszta kíváncsiságból. Nem mintha… - na jó, Chet kussolj. Csak rontasz a helyzeten!

To; Chet

- Nagyon fiatalok... És félnék betenni őket a Hivatásosok közé. Valószínűleg kihasználnák, majd megölnék őket - ráztam meg azonnal a fejemet. Nem, az kizárt, hogy a Hivatásosok gonosz karmai közé engedjem azt két 12 éves gyereket. Tudom, hogy mennyire kegyetlenek tudnak lenni, és odabent az Arénában semmi sem számít, csak a túlélés. Ezek még a végén legyilkolnák őket álmukban... Bár ezt pont én mondom, aki ugyanezt tette. De akkor erőfölényben voltak, szóval nem számít. De hiába áltatom magam, ugyanolyan gonosz kis görény vagyok, mint az összes Hivatásos. Bár nem csatlakoztam hozzájuk, de a vérem közéjük tartozik, hiszen a "kegyenc-körzet" szülötte vagyok. Bár utálom a Kapitóliumot, ami szerintem haladás.
- Köszönöm, ez most tényleg dobott az amúgy is hatalmas egomon - mosolyogtam rá kedvesen. Jól esett ez a kis beszélgetés, habár a fejem kezdett megfájdulni a kiabáló kölköktől. Már ott voltam, hogy rájuk üvöltök, hogy fogják be a szájukat, mert lenyilazom őket, de inkább visszafogtam magam. Talán ha egyedül lennék... De Chet jelenlétében nem akarok szörnyeteggé változni, bár fogalmam sincs, miért érdekel a véleménye. De érdekel, szóval befogom a szám, és próbálom elviselni a degenerált gyerekeket.
Kicsattanó energiáján elnevettem magam, nagyon aranyos volt, ahogy ez a kemény pasi itt lelkendezik. Komolyan olyan volt, mint egy kisfiú, aki megkapta élete első játékát. Imádnivaló volt.
- Nos, nem mondom, hogy sok sikert, mert ha te nyersz, én vesztek, és túlságosan egoista vagyok ahhoz, hogy hagyjalak nyerni, de azért sok sikert - fejeztem be paradoxon monológomat. Ez a "Kim-kezd-megőrülni" fázis, de remélem, hogy nem vette észre. Mármint nem gondol totál bolondnak, bár nem állok tőle távol. De mellette valahogy úgy éreztem, hogy normalizálódok. Talán azért, mert eddig csak vele beszélgettem normálisan. Lehet, hogy saját magamtól örültem meg... Hát kiakasztó tudok lenni, az biztos.
Kérdésére furcsán néztem rá, nem értettem, mire akar kilyukadni. Ahogy néztem az arcát, a zavar jeleit láttam rajta, és ahogy magyarázott, kezdett leesni a dolog.
- Ohh - mondtam meglepetten, és egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy átverem, és beadom neki, hogy a lányok tetszenek, de végül letettem a dologról. Főként azért, mert nem volt annyira vicces, mint először gondoltam. Megtanultam, hogy ha van egy jó poénom, akkor azt még mondjam el magamban vagy ötször, és ha hatodjára is k*rva vicces, csak akkor mondjam ki.
- Nem, jelenleg nincs senki a láthatáron. A Viadal óta nem is igazán találkoztam senkivel, néha a családommal, de utálom őket, szóval velük is megszakadt a kapcsolatom - vontam meg a vállamat, majd egy féloldalas mosollyal fordultam felé.
- Na és, nálad mi a helyzet? Van valaki, aki elnyerte a kis szívedet? - tettem fel a kérdést már vigyorogva. Nem vagyok az a fajta, aki könnyen zavarba jön, szóval fesztelenül tettem fel neki a kérdést. Ami azt illeti, érdekelt is, hogy van-e valakije. Nem tudom, miért, csak úgy kíváncsi voltam.

To Kimberly

Együtt érzően a lányra pillantok.
- Nyugi. Több közös van bennünk, mint gondolnád. – kacsintok. – Én is rühellem a családom. Kiakasztó egy banda. – forgatom meg a szemem.
- Nem. Nincs senki. – mondom, és elkomorodok, ugyanis eszembe jut Natasha. Az a sok együtt töltött év, az a sok hazugság. Tulajdonképpen az a csaj végig a szemembe hazudott, én meg voltam olyan naiv, hogy nem figyeltem föl az árulkodó jelekre. Na ja. Csak akkor tudtam meg, hogy megcsalt, amikor egyik nap beállított, és kijelentette, hogy terhes. Rá 2 percre pedig hozzátette, hogy: „Bocsi, nem tőled van a gyerek. Pá.” K*va jól esett mit ne mondjak.
Na mindegy. EZÉRT is hülyeség a szerelem. Csak bajt hoz. Mint minden érzelem. Jobb akkor már érzelemmentesen élni. Hogy ne tudjanak összetörni. Hogy ne tudjanak kihasználni, hogy ne tudjanak vele játszani. Ezért jobb, ha úgy teszel, mintha nem lenne. Úgy nem eshet semmi bajod.
Ekkor veszem csak észre, hogy sajog a tenyerem, ugyanis a kezem ökölbe szorult a dühtől és az indulattól. A körmöm szabályos kis félkör alakú vájatokat hagyott a tenyeremben. Gyorsan szemügyre veszem a kezem. Még jó, hogy időben vettem észre, hogy karmolom magam. Ha nem, komolyan mondom már ömlene belőlem a vér. Na mindegy.
Fölpillantok Kimre Úgy látom nem vett észre semmit, csak a tv-t bámulja, szóval én is rápillantok a készülékre. Egy hosszú stáblista megy rajta. Mikor vége a listának, beadják a 100. Viadal „előzetesét”, ami az Aratásnapok kis részleteiből áll. Utána még mutatnak egy arany bőrű emberkét, aki bejenti, hogy mennyire izgatott, és föltesz valami idióta kvízkérdést, és hatalmas vigyorral bejelenti, hogy: ”Aki tudja a helyes választ, telefonáljon!” Vagy valami ilyesmi. Nem hallok egy mukkot sem a műsorból, mert hátul azok a vadkanok ordibálnak mint a fába szorult féreg. Ebben a pillanatban elegem lesz, úgyhogy Kimre pillantok, majd rámosolygok, és csöndesen megszólalok.
- Egy pillanatra, megengeded? – fölpattanok a kanapéról, és odamegyek az ordibáló csürhéhez: - Na jó, vagy kussoljatok, vagy takarodjatok innen a p**ba, okés? Itt mások is vannak, akik próbálnak emberi módon beszélgetni. Máshol van az állatkert világos?!
- Higgadj már le haver. – válaszol vissza nekem egy másik csávó, majd odasúgja egy társának: - Na jó, szerintem lépjünk, ez bekattant. - pillant rám, majd fogja magát az egész banda, és (még mindig ordibálva) elmennek, és becsapják maguk mögött az ajtót. Visszamegyek Kimhez, és levetem mellé magam.
- Bocs, de már nem bírtam tovább. – pillantok rá. – Hol is tartottunk? – villantom rá féloldalas mosolyomat.

To; Chet

- Legalább valaki megért. A legszívesebben el is felejteném őket, de sajna nem hagyják - forgattam meg a szememet. Minden hónapban jönnek hozzám ételért, én pedig persze adok nekik, mert azért nem akarok én kegyetlen lenni. Ha ezzel elérhetem, hogy távol maradjanak tőlem, akkor bármit megadok nekik. Az öcséimet még néha elviselem, de olyan kis ördögfiókák, hogy inkább azonnal visszaadom őket a szüleimnek. Sosem lesz gyerekem. Bár nem hiszem, hogy belőlem ilyen kis pokolfajzatok jönnének ki, de ki tudja? Elvégre egész szép kis családfám van görénység terén. A nagyanyám mekkora vén boszorka volt, Isten nyugosztalja. Tipikus példája a gonosz, öreg nagymamának, aki folyton cseszteti az unokáit. De már távol jár, szóval egy gonddal kevesebb. Milyen családcentrikus ember vagyok...
- Ez meglepő... - jegyeztem meg arra, miszerint nincs senkije. Chet nagyon jófej, és elég helyes is, szóval arra számítottam, hogy csak úgy váltogatja a csajait. Bár lehet, hogy éppen olyan fázisban van, hogy nemrég dobta a csaját, és most keres újat. De nem áskálódok én az ő életében, majd ha el akarja mesélni a dolgait, akkor megteszi. A tv-ben megjelent ismét a 100.viadalos reklám, én pedig rá szegeztem a tekintetemet. Újra részleteket vágtak be az aratásból, az én mentoráltam is megjelent, és ismét láthattam, hogy mennyire kicsi... Ha Chet nem áll föl mellőlem, talán újra magamba roskadtam volna, amiért nem tudok mit csinálni a kislánnyal. Vagyis még nincs ötletem. De nem volt időm magamban temetkezni, mert Chet odament a bagázshoz, és olyan csodálatos módon küldte el őket a halál f@szára, hogy csodáltam érte. Vigyorogva néztem a jelenetet, majd amikor visszaült mellém, és elnézést, kért, azonnal megráztam a fejem.
- Semmi gáz. A legszívesebben én is elküldtem volna őket melegebb éghajlatra, csak... hát nem akartam, hogy zakkantnak tarts. Elég durva tudok lenni - magyaráztam egy kis mosollyal. Most már tuti, hogy őrültnek fog nézni, ahogy mindenki más is. De tudtam, hogy előbb-utóbb rájön, mekkora elmeroncs vagyok. Legalább egy kicsit beszélgettünk normálisan.
- Öhm... a szerelmi életünkről társalogtunk. Ami úgy néz ki, egyikünknek sincs - feleltem kuncogva, és egyik lábamat felhúztam a kanapén, így a törzsemmel felé tudtam fordulni. Eddig csak a nyakamat mozgattam, és már eléggé kezd elzsibbadni, szóval inkább kényelembe helyezem magamat.

To Kimberly

- Hát… Engem nem mondhatnám, hogy keresnek. Tettem róla, hogy örökre haragba legyünk. – húzom el a számat, majd hozzáteszem: - Persze nem bánom nagyon… Nekik… A család egy más fogalom. Egyfolytában a múlttal üldöznek. És ők is magukat. Nem is értem. Nem tudják kiverni a fejükből a régi időket. Hiába mondom, hogy felejtsék el, ragaszkodnak hozzá, merthogy „a múltadtól nem tudsz elmenekülni” – az utolsó szavakat elváltoztatott hangon búgom.
Lehet, hogy szemétségnek hangzik, de tényleg jó ez nekem így. Elvannak ők a kis öreg világukban, én is a sajátomban. Miért kell egymást bolygatni? Úgysem maradunk együtt örökre. És amúgy is… Nem fog így fájni nagyon az elvesztésük. Ha majd lejár az idejük. Szóval… Érted.
-Miért olyan meglepő? – nevetek. – Vannak a világon okos lányok, akik még engem is át tudnak cseszni. Nem mindig én vagyok a gaz csábító. Voltam már áldozat is.
Miután kitomboltam magam, visszaülök mellé a kanapéra, majd mondata után elmosolyodok, és rápillantok.
- Nem tűnsz annak a kifejezett őrült pszihopatának. Sőt… - vigyorgok rá. – Első ránézésre az a ’törékeny lány’ típus vagy. Nem is tudom… Hogy tudott egy ilyen csajszi Viadalt nyerni?
Tulajdonképpen nagyon érdekel, hogy hogyan sikerült megmenekülnie. Kérdőn pillantok rá, várva, hogy meséljen, és hogy beleavasson. Szerintem az ő viadalát pont nem láttam. Vagy elfelejtettem. De mindegy is, hisz átélni teljesen más, mint egy képernyőn keresztül nézni.

To; Chet

- Talán jobb is így... - jegyeztem meg, valamiféle bátorításként, de nem hangzott annak. Ha normális ember lennék, sajnálnám a családja miatt, de én magam is tudom, milyen érzés gyűlölni őket. Megértem tehát, hogy ő is így van vele. A legtöbb győztes megváltozik a Viadal után, sokan megőrülnek, mások paranoiásak, van aki egyszerűen alkoholista, vagy drogfüggő lesz. Nos, én leginkább az őrület felé haladok, és meg van a kis személyes parám a tűztől, de mondhatom, hogy jól jártam. Igen, kifejezetten szerencsés vagyok.
- A múlt mindenkit kísért - jegyzem meg, magam elé meredve. Eszembe jutott a Viadal, és a rémálmok, amik immár négy éve kísértenek. Nem volt még egy olyan éjszakám, amit nyugodtan végig aludtam volna. Minden éjjel nyugtalan vagyok, rettegek, hogy valaki megöl álmomban, habár semmi okom rá. Jé, paranoiás tünetek. Akkor mégsem vagyok olyan szerencsés. Mondjuk szerintem mindenkinek üldözési mániája lenne, aki egy hónapot tölt egy arénában, bezárva 23 elmebeteggel, akik le akarják vadászni. Nem hangzik olyan rosszul, mint amilyen valójában... Pedig elég para már elmesélni is, na de átélni. Azt senkinek sem kívánom, mégis minden évben újabb 23 gyerek hal meg, a 24. pedig örökre lelki sérült lesz. Istenem, de beküldenék néhány kapitóliumit, hogy levadásszák egymást... Popcornnal a kezemben nézném végig. És még élvezném is. Édes a bosszú... Istenem, de édes lehetne.
- Azért meglepő, mert nem úgy nézel ki, mint aki... akire nem hajtanak a nők - mondtam kissé zavartan. Nem szoktam ilyeneket mondani, de most csak úgy kijött. Ha már elkezdtem, akkor be is kell fejeznem.
- Átvágott egy csaj? - kérdeztem teljesen leesett állal. Gyorsan becsuktam a számat, mielőtt totál hülyének néz, esetleg beleszáll valami repülő mutánslégy.
- Ne haragudj, csak egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy miért dobna téged valaki... - mondtam, mielőtt végiggondolhattam volna. Basszus, Kim! Tanuld már meg befogni a szádat... Oké, inkább hagyom a témát. Abban is biztos vagyok, hogy a fejem színe sem normális már. Valószínűleg rózsaszín, esetleg már rákvörös. Egyikben sem vagyok biztos, de inkább tippelnék a vörösre.
- Nos, még nem láttál engem őrülten viselkedni, de ha velem lógsz, akkor elkerülhetetlen - villantottam rá egy mosolyt, majd kérésére nekiláttam, és elmeséltem a Viadalomat röviden.
- Hát, leginkább úgy éltem túl, hogy messzire elkerültem a többieket. Persze összetalálkoztam párral, de azokat gyorsan kicsináltam. Ügyesen bánok a kardokkal - villantottam rá egy vigyort, majd amikor rájöttem, hogy ezt máshogy is értheti, gyorsan folytattam - Aztán a Játékmesterek vízhez tereltek minket, én meg egy kis vízesés mögött bújtam el, és a maradék Hivatásos bandát álmában szedtem le - fejeztem be a történetem. A tűzfalas részt inkább kihagytam, azt még nem szeretném megosztani vele. Igazából senkivel sem... Bár sokan tudják, hiszen sosem látni engem tűznél, de még senkinek sem beszéltem róla, és nem is terveztem. Ez egy gyengeség, én pedig utálok gyengének tűnni.

To Kimberly

- Hát igen. Jobb. A szüleimet jobb távolról elkerülni. – vágok egy undorodó fejet, majd megint Kimre pillantok.
- Hát. Van aki olyan típus, hogy nem felejti el a múltját. Én simán túlléptem rajta. Csak egy Viadal- beli győzelem kellett, és tádáá…! Persze ha volt egy olyan élményed, ami berögzőtt… - szisszenek föl. – akkor tényleg kísért a múltad. – lényegében engem is kísért Natasha. Néha szoktam rá gondolni, de semmi több. Hála a jó égnek ő nem keltett bennem mániákus féltékenységi izét, vagy esetleg fóbiát a nőktől. Szép is lenne mit ne mondjak... De persze eddig a nők közül ő hagyott nagyobb nyomot bennem. Senki más. Pont ő. Pedig annyi rendes lány volt akkor is a világban. Mint például Kim. De nekem muszály volt pont őt kiszúrnom.
Most Kimen a sor, hogy zavarba jöjjön. Megértően pillantok rá, és egy megnyugtató mosolyt küldök felé.
- Nyugi, mindenki így reagál. Én szoktam lenni a nagy macsó, a kőszívű csábító, aki minden lányt megkaphat, akit csak akar. És igen. Volt már rá példa, hogy átvertek. Vagyis megcsaltak. Elég komoly volt a dolog, vagyis én azt hittem az, mígnem a csajszi ki nem jelentette, hogy terhes egy másik palitól, majd otthagyott. Ennyi. – próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, de nem megy.
Megrohamoznak az emlékképek. Mikor a csaj lelép, és az utána lévő alkoholista időszakom. Igaz abból viszonylag hamar kilábadoztam, de hát az emléke az megmarad. Hát… elég sz@r érzés erről beszélni.
- Őrült viselkedés? Eddig még nem tapasztaltam. – vigyorgok rá. – Szívesen megnézném, ahogy őrjöngsz. Ahogy kitör belőled a vadállat- Kim. – kuncogok, majd komolyan ránézek. – Na jó nem. Félnék hogy még bennem is kárt teszel.
Mikor elmeséli a Viadalát, érdeklődve hallgatom.
- Álmában? – kérdezem csodálkozva. – Tényleg kegyetlen tudsz lenni. Na mindegy. Gondoskodni fogok róla, hogy a kitöréseidnél eltávolítsak a közeledből minden hegyes illetve éles tárgyat. – vigyorgok rá, majd kinézek az ablakon. Körülbelül 2 percig egyikünk sem szólal meg. Akkora a csönd, hogy már- már belefájdul a fülem. Ekkor mintha egy óriási ötletem támadna odafordulok hozzá. Ő nem néz rám, de mikor fölpillant elmosolyodok.
Azon kapom magam, hogy az arcom közeledni kezd az övéhez. A következő pillanatban már összetapadt szájjal ülünk, én pedig a kezemmel az arcához nyúlok. Élvezem a pillanatot, és lehunyom a szemem, miközben várom a reakcióját.

To; Chet

- Hoppá... - csak ennyit tudtam mondani a volt barátnőjével történtekre. Mást nem igazán mondhattam volna, teljesen megdöbbentem. Micsoda sz@jha... Nem semmi, de komolyan. Szerintem én sosem tudnék megcsalni senkit, inkább szakítanék előbb azzal, akit kevésbé szeretek. Persze láttam már olyan lányokat, akik attól érzik jól magukat, hogy mások érzéseivel játszanak. Én ezeket az embereket csak szánom, sosem lesznek boldogok, nem lesz szerelmük, mert mindig mást akarnak. Meg is érdemlik.
- Most csak viccelsz, ugye? - nevettem el magam. - Olyankor teljesen bekattanok... És mindenkivel kiabálok, aki felidegesít. De neked nem kell félned, nem vagy az a fajta, akire mérges tudnék lenni - kacsintottam rá. Tényleg nem tudom elképzelni, hogy valaha is Chet kihozna a sodromból. Ez a fél óra beszélgetés alapján inkább úgy gondolom, hogy megnyugtat. Igen, a jelenléte teljesen megnyugtat. Nem vagyok ideges, nem vagyok paranoiás. Nem félek, hogy a következő pillanatban berepül az ablakon egy balta, és kupán vág. Mellette tök normálisnak érzem magam, ami még nekem is furcsa.
- Igen. Én maradtam, és a Hivatásosok, a többiek már halottak voltak. Ha nem teszem meg, én hagytam volna ott a fogam - vontam meg a vállam. Nem tudom, miért akartam megcáfolni őt a kegyetlenségemet illetően, hiszen teljesen igaza van. De igazából nagyon aljasnak éreztem magam, amiért évekkel ezelőtt így végeztem azokkal a gyerekekkel, de a Viadalnak csak egy szabály van... Ölj, vagy téged ölnek. Én pedig öltem.
- Az jó lesz - kuncogtam. - De hidd el, egy kisebb székből is jól kupán lehet vágni bárkit. Ami azt illeti, fegyverek terén elég kreatív vagyok - villantottam rá egy vigyort. A következő két perc csendesen telt, nyilván mindketten agyaltunk. Nekem még mindig az járt a fejemben, hogy egy szörny vagyok. A szemem sarkából láttam a mozgását, és ránéztem, az arca pedig olyan közel volt az enyémhez, hogy a lélegzetem is elakadt. A következő pillanatban éreztem meg száját az enyémen, kezét pedig az arcomon. Lehunytam a szememet, és átadtam magam az érzésnek, amit nagyon régen nem éreztem. A Viadal óta nem igazán kerestem a férfitársaságot, persze volt egy-egy rövidebb, hosszabb kapcsolatom, de igazi sosem. Nem, mintha ez az lenne, de ennél érzem úgy, hogy akár az is lehetne. Ajkaim ösztönösen mozogtak, mintha sosem felejtettem volna el, hogyan kell csókolózni.

To Kimberly

- Hoppá bizony. De hát ez van. – rántom meg a vállamat, valami értelmes duma után kutatva az agyamban. Tulajonképpen semmi kedvem egy lánynak siránkozni a volt csajomról. Tök gáz. Az ilyen sajnálnivaló kis pöcsök szokták. És tök fura, mert még egyik csaj sem volt kíváncsi ennyire az életemre. Ha meg kiváncsi is volt egy pár, tuti, hogy nem erre a részére.
- Tényleg nem? Hogyhogy? Pedig a legtöbb embernek konkrétan az agyára megyek az idegesítő vicceimmel. És nem is félnek kimondani. Persze nem szoktam fölhúzni az agyam, amikor ordibálnak velem. – kacsintok.
- Szék? Erre még nem is gondoltam. Majd egyszer kipróbálom. – nevetek rá, miközben elgondolkozok, hogy ez a lány tényleg nagyon kreatív a gyilkolás terén. Jobb lesz vigyázni vele.

Miközben csókolózunk, csak azon jár az eszem, hogy ő mire gondolhat. Furán hangzik, de tényleg. Tudom, hogy jól csókolok, legalábbis eddig még nem panaszkodtak, de most nem vagyok olyan biztos magamban mint máskor. Egyszerűen lelassul a világ, vele együtt én is. És fogalmam sincs miért érzem ezt. Tényleg ekkora hatással van rám egy csók? Mekkora puhapöcs lettem.
De Kim valamilyen hatással van rám. Nem is tudom. Utoljára Natashánál éreztem ezt, mikor még összejöttünk. Sőt, még nála sem. Hogy most ha besétálna ide egy tucat bikinis bombázó, az sem érdekelne, csak és kizárólag Kim. Ez a lány egyszerűen leköt. Nem tudok betelni vele. És nem tudom hogyan, és miért. Olyan kiegyensúlyozottnak, és boldognak érzem magam, ha csak ránézek. Tudom, nyáladzósan hangzik, de tényleg.
Gyöngéden eltolom magamtól a lányt, és a szemébe nézek. Fogalmam sincs, mit érezhet, mi járhat a fejében. De csak reménykedek, hogy ugyanarra gondol, amire én. Elvigyorodok, majd újra hátradőlök a kanapén, és megint rábámulok a tv-re. Viszont arról fogalmam nincs, mi megy benne. Csak az elmúlt pár másodpercet ismételgetem a fejemben. Azt a bizonyos csókot.
Kimre pillantok, és fürkészni kezdem az arcát, majd váratlanul megszólalok.
- Figyelj… Tudom, hogy fura így utólag, de… Nincs kedved esetleg eljönni velem egyik este vacsizni? Randizhatnánk. – na ja. Ez is az én stílusom. Csapjunk először a közepébe, csókolózzunk, majd építsük ki az elejét, találkozgassunk, randizgassunk, majd a végét. Ami ennek fogalmam nincs mi lesz. De ebben a pillanatban nem akarom, hogy vége legyen. Még biztosan nem.

To; Chet

Amíg csókolóztunk, az egész világ eltűnt, csak mi ketten voltunk egy szép, rózsaszín felhőn. Olyan érzések kavarogtak bennem, amik már régen nem... De hiszen még csak most ismertem meg, lehet ilyet érezni még így is valaki iránt? Oké, nem vagyok szerelmes, nem is tudom, milyen az, de az biztos, hogy nem csak barátként tekintek rá. Csókolózás közben nem is lehet csak barátként nézni valakire. De mégis. Megért engem, nem néz totál bolondnak - pedig az vagyok - , és elfogad. Legalábbis eddig elfogadott, bár még nem ismer annyira... Még nem ismeri a borzasztóan idegesítő tulajdonságaimat, amiket legszívesebben én is kiirtanék magamból. De képtelen vagyok rá, mert a lényem része. Vajon képes lesz ő elfogadni ezt?
A csók hamar véget ért - túl hamar. Amikor finoman eltolt magától, vége szakadt valaminek, és hatalmas űrt hagyott maga után. De nem vethetem rá magam újra, az hogy nézne ki? Nem vagyok én valami rib@nc. Ahogy a szemembe nézett kezdett visszatérni az előbbi érzés, bár közel sem olyan erővel és intenzitással, de mégis éreztem kettőnk között, éreztem a vibrálást a levegőben. Hogy a fenébe ne érezném? Még belül is érzem, a gyomrom föl-le ugrál, a szívem meg ki akar szakadni a mellkasomból. Nagyon zakkant lehetek... Néhány másodpercig nem szólalt meg egyikünk sem, de nem találtam zavarónak a csendet, magamban is rendet kellett tennem. Hiszen még csak most ismerkedtünk meg, és máris a csóknál kötöttünk ki. Nem volt semmi előtte, randi vagy ilyesmi. Mintha csak a gondolataimban olvasna, feltett egy kérdést, mire én elmosolyodtam.
- De, nagyon szívesen - feleltem egy mosollyal. Kissé féltem, hiszen mikor is randiztam utoljára? Két éve? Igen, igazi randin két éve voltam, utána csak kis találkozásaim voltak néhány sráccal, de az nem mondható igazi randinak. Mégis hogy kellene majd viselkednem? Mit kéne felvennem? Őszintén, fogalmam sincs,

To Kimberly

- Na okés. Akkor mondjuk ma este? – teszem fel a kérdést teljesen normálisan, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig fogalmam sincs, hogy ebben a pillanatban mi a természetes, és mi nem az. Teljesen leállt az agyam. És nem tudom, miért.
Soha nem paráztam randi miatt, de most mondhatni kicsit rám tör a lámpaláz. Ugyan már Chet! Mikor lettél te ennyire érzelgős, félős?
- Akkor ezt megbeszéltük. Na szia! – mondom neki, majd mielőtt fölállnék megint közel húzódok hozzá, és az arcát kezdem fürkészni. Hatásos kilépőt szeretnék, de nem jön össze. Kis csókot szeretnék hinteni az ajkaira, helyette ott ragadok, és újra elkezdődik a csókcsata.
Hosszas csók lesz belőle, ami talán még édesebb, mint az előző. Mikor szétválunk, a fejem még mindig rettentően közel van az övéhez.
Elmosolyodok, majd megölelem. Tök spontán. Fogalmam sincs, ez nekem hogy jött. Nem szoktam ölelkezni, nagyon nem rám jellemző, mégis most teljesen random közel húzom magamhoz a lányt a derekánál fogva. Csak ülök ott és ölelem, miközben azt érzem, hogy soha nem szeretném elengedni.
Fogalmam sincs mennyi ideig ülhetünk ott ölelkezve, de nem is nagyon érdekel. Felőlem akár örökre ott maradhatok, a lényeg, hogy Kim közelében legyek.
Nem tudom miért, és hogyan történt ez. Tuti okkal történik a dolog. Hiszen semmi sem történik véletlenül. Főképp nem egy ekkora dolog. Mikor eldöntöm, hogy komolyan veszem a mentorkodást, és 100%- osan a Viadalra koncentrálok, jön egy lány, sőt nem is EGY lány, hanem A lány, és… szóval érted.
Mintha a sors úgy akarná, hogy ne koncentráljak Meganékra. Pedig én szeretnék. Sőt…! Nagyon szeretném belőlük kihozni a maximumot. És ki is fogom. De… ez így nem működhet. Fogalmam sincs ez után mi lesz. Hisz Kimet nem tehetem csak úgy félre, és a mentoráltjaimat sem. Döntenem kell.
De nem most. Most biztosan nem. Hisz Kim… Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy soha nem tudnék lemondani róla. Csak csöndesen szorítom magamhoz, és minél tovább ölelem, csak jobban érzem, hogy nem akarom, hogy elmenjen. Örökre ebben az érzésben szeretnék maradni, még ha nem is tudom, hogy mi ez…

To; Chet

- Rendben. Öhm... találkozzunk nyolckor az ebédlőben - mondtam, de mégis inkább kérdésnek hangzott. Teljesen bizonytalan vagyok, nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni. De mindegy, majd csak spontán. Ezt az egészet sem terveztem, és eddig jól alakul. Nagyon jól. Ahogy elköszönt, nagyon üresnek éreztem magam, de az érzés hamar elmúlt, ahogy ajkai újra az enyémekre találtak. Ez a csók egy fokkal szenvedélyesebb volt, de én minél többet akartam belőle, de nem rohanhatok előre. Nem vagyok az a fajta. Ma este úgyis újra találkozunk. Még el sem váltunk, de már várom a randit, hogy újra láthassam. Miután a csók véget ért, én akartam felállni, hogy távozzak, de magához húzott, és hosszasan megölelt. A kezei a derekamra fonódtak, én pedig a nyakát és a vállát öleltem át. Lehunytam a szemeimet, és csak élveztem a közelségét, ami nemsokára meg fog szűnni, hiszen nem ülhetünk így örökre. De az biztos, hogy ez a pillanat örökre az agyamba vésődött. Végül mégis én húzódtam el, hiszen eszembe jutott, miért is jöttem ide, és mi volt a szándékom, mielőtt Chat megjelent. Beszélni akartam a mentoráltammal, a stratégiát ki akartam dolgozni, megtudni, miben jó. Még nem találkoztam vele, de már itt lenne az ideje. Hiszen a vonatúton van három, vagy négy napunk átbeszélni mindent, amit kell, és nem a Kapitóliumba való. Ott már csak a létfontosságú dolgokkal kell foglalkozni. Szóval kibontakoztam az öleléséből, és a szemébe néztem.
- Este találkozunk, de most meg kell keresnem Kitanat - mondtam, majd egy gyors csókot adtam a szájára, mielőtt felálltam volna. Mosolyogva intettem neki, miközben kisétáltam a nappaliból, és a mentoráltam keresésére indultam.

Játék vége, köszönöm szépen ^^