The hunger games
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.


A 100 éhezők viadal!
 
KezdőlapLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés

 

 Ötödikkörzet

Go down 
2 posters
SzerzőÜzenet
Ruta Feelt
Admin
Admin
Ruta Feelt


Hozzászólások száma : 226
Join date : 2012. Feb. 05.

Ötödikkörzet Empty
TémanyitásTárgy: Ötödikkörzet   Ötödikkörzet EmptyKedd Ápr. 03, 2012 4:57 am

Eljött ez a nap is. Félsz? Vagy éppen izgatottan veted bele magad? Hányszor an már benne a neked a gömbben? Vagy ez nem is számít, mert már előre tudod, hogy téged választanak?
Ekkor a mindenféle dísszel teli aggatott emberke a gömbhöz lép és....
Sose hagyjon el a remény...
Vissza az elejére Go down
https://thehungergames.forum.st
Gwendolyn Castle
Kiválasztottak
Kiválasztottak
Gwendolyn Castle


Hozzászólások száma : 16
Age : 28
Join date : 2012. Apr. 02.
Tartózkodási hely : Panem, ötödik körzet

Ötödikkörzet Empty
TémanyitásTárgy: Re: Ötödikkörzet   Ötödikkörzet EmptyKedd Ápr. 03, 2012 9:07 am

Nem aludtam egész éjszaka. Tudtam, hogy eljön ez a napis. Tavaly óta tudom. Egész este az esélyeimet latolgattam, 23 cédula. Ennyin van rajta a nevem. Ez rendkívül sok, főleg ha azt nézzük, hogy az ötödik körzetről van szó. Az emberek nem szeretik a Viadalt, de nem is rettegnek tőle. Mindenkinek 1-7 -ig van benn a neve. Tehát legalább 70%esélyem van arra, hogy engem húznak ki.
Félek? Igen.
Tudom mi vár rám? Nem.
Nincs sok esélyem a túlélésre, negyvennégyen lesznek az arénában, ha bekerülnék talán fél napig maradnék életben. A szüleim rosszul lennének, az öcsém megint gyászolna, és a nagyanyám szívrohamot kapna.
Mire jó ez a hülye viadal? Azon kívül, hogy meghal 23, illetve idén 43 ember. Hülyeség, hülyeség, hülyeség, kezdem el csapkodni a párnámat, mire kinyílik a szobám ajtaja. Eleinte, azt hiszem, hogy a szüleim azok, de az ajtóban Martin szőke fejét látom meg.
- Neked nem aludnod kéne? - kérdezem meglepve, miközben felülök az ágyon.
- De, csak nem tudok, nagyon félek - mondja szipogva majd, se szó, se beszéd felmászik hozzám és erősen hozzám bújik. Egy darabig nem mondok semmit, csak ölelgetem a kicsit testet. Nem akarom elengedni, majd egy kicsit távolabb tolom magamtól.
- Neked NINCS miért félned. Ez az első éved, a neved egyszer van benne, nekem huszonháromszor. Határozottabban több esélyem van, mint neked - mondom neki, miközben még erősebben szorítom magamhoz.
- Én nem akarom, hogy… - akarja mondani, de félbeszítom.
- Pszt, inkább aludj, még alig múlhatott hajnal.
Martin nem szól egy szót sem, csak elalszik, velem ellentétben. Egyszerűen nem tudok elaludni. A hozzám dörgölődző kis test, szépen csendben veszi a levegőt.
Ahogy így átkarolom az öcsém testét, jövök rá, hogy belehalnék, ha kiválasztanák nélkülem. Addig se maradna életben, mint én. Semmihez sem ért, a késsel nem tud bánni, az íj folyton vissza öt neki. Közelharcban folyton legyőzik. A növényekhez viszont nagyon ért, tudja mi mérgező, mi ehető, és hogy melyek a gyógynövények. Ő ehhez ért, de ezzel az arénában nem sokra menne, sőt szinte semmire.
Mikor megmozdul, lepillantok, de látom, hogy csak beljebb fészkelte magát. Beleborzolok a szőke hajába, és arra gondolok, hogy mi lesz vele, ha megnő. Az biztos, hogy helyes fiú lesz. Szőke haj, és égkék szemek. Nos, igen. Ő a szüleink legjobb tulajdonságait örökölte, ellenben nekem és Mariannak barna - már-már fekete - hajunk, és barna szemünk van.



Nem tudom mikor, és hogyan, de elalszom, mert anya hangjára ébredek fel. Álmodni nem álmodtam, az alvásom éber volt, és erőltetett.
- Gyerekek, már késésben vagytok egy-kettő. Vegyétek fel a ruhákat, és… és menjetek - mondja ki, majd oda jön az ágy hoz, és kiemeli mellőlem Martint. - Vedd fel a ruhádat, utána megcsinálom a hajad - mosolyog rám szomorúan.
- Rendben - bólintok, majd megvárom, hogy becsukódjon az ajtó
Láttam a szemében a kezdődő könnycseppet, de nem akarta kimutatni, mert nem akarja, hogy féljek, féljünk.
Egy nagy sóhaj kíséretében felállok, majd kinyitom a szekrényt. Egy darabig nézegetem a ruháimat, majd kiveszem a kedvenc fekete-fehér darabomat. Szívem szerint feketét vennék fel. A gyász színét. Viszont az a Kapitólium elleni nyílt lázadással lenne egyenlő.
Mikor már a ruhában állok a tükör előtt, meg kell állapítsam, megérte megvenni ezt a ruhát. Körülbelül egy éve vettük nem is olyan magas áron. Nos, van némi előnye annak, ha az embert az ötödik körzetben, a ruha, és textil ipari körzetben lakik. A ruha maga nem valami puccos. Egyszerű fehér pántnélküli alapja van, melyhez jár egy rövid ujjú fekete boleró, és a mellrészénél van egy fekete masni, a ruha alja pedig a térdemet csapdossa. Még utolsó lépésként felveszem a fekete lakkcipőmet, és kimegyek az ajtón.
A nappaliban, csak anyát találom meg.
- Apa? - kérdezem, miközben leülök az előtte álló székre.
- Martinnal van… éppen felkészíti - mondta, majd elkezdte a hajamat fésülgetni, majd felfogni. Mindeközben nem szólunk egymáshoz, ő pedig a hajamat csinálja. Régen sokszor csinálta ezt, de mostanában leszokott róla.
[color:8f60= sandybrown]- Kész vagy - mondja, majd elém rak egy tükröt.
Mikor meglátom magam, elámulok a látványon. A hajam mesterien van kontyba fogva, és csak elöl lóg ki egy tincs.
[color:8f60= dodgerblue]- Köszönöm - mondom hálásan, és megölelem. Anyám nem mond semmit, csak visszaölel. Éppen akkor nyílik a kis szoba ajtaja, és a tökéletes ünneplőbe van öltöztetve.
- Nagyon csinos vagy - hízelgek neki, mire ő csak szégyenlősen elmosolyodik, és félre hajtja a fejét. Erre pedig én mosolyodom el, és összeborzolom a tökéletesre fésült haját.
- Mi az, így jobban áll neki - vonom meg a vállam mosolyogva.
Senki sem válaszol.



Miután a szüleim is átöltöznek, elindulunk a főtérre felállított pódium felé. Már a távolból is tökéletesen látni. A családommal csendben megyünk végig az utcákon. Az öcsém majdnem eltöri a kezem, de nem érdekel. Mikor oda érünk a regisztrációs pulthoz, látom, hogy próbál minél hátrébb kerülni. Én már túl vagyok az apró szúráson. Éppen elindulnék felé, hogy odatámogassam, de egy békeőr elém áll.
- Hé, regisztráció után nem mehetsz el - mondja gorombán.
- Nem menekülök, csak az öcsémnek akarok segíteni, kérem - nézek rá könyörgően.
- Legyen, de figyellek - mondja majd félre áll.
Én nem tétovázom, elkapom a kis szőke kisfiút és oda vezetem a pulthoz.
- Nem akarom - suttogja.
- Nyugi, csak egy tűszúrás - suttogom vissza, és jó erősen szorítom meg a kezét.
Amint kész a regisztráció, egyből bemegyünk, nehogy gyanúba keveredjünk. Ám mielőtt oda állna a fiúk sorába, még elkapom egy pillanatra, majd komolyan a szemébe nézek.
[color:8f60=dodgerblue ]- Erősnek kell lenned, ha engem választanak. Nem omolhatsz össze, és jövőre nem szabad félned. Te leszel felelős mindenkiért - mondom a szemébe nézve komoly hangon. - Folytatnod kell az edzéseket apával, és nem szabad össze omlanod, én sem tettem. És tudnod kell szeretlek, és bízom benned - fejezem be.
- Ne, ne mondj ilyet -suttogja, majd erősen megölel.
Még megölelem - reményeim szerint nem utoljára - majd a parancsszóra beállok a helyemre. Az emelvényre pont ekkor lép fel Katherine. Mosolyog, tapsol dicséri a Kapitóliumot, majd berakja a polgárháborús filmet, először a tizenharmadik, majd a tizenkettedik körzet elpusztulásáról. Ezt minden évben megnézzük, én már kívülről tudom, de azért minden évben megnézetik velünk, hogy tudjuk, miért gyilkolnak minket évente. Amint véget ér a film négy üveggömböt hoznak a színpadra.
- A hölgyeké az elsőbbség - mondja, majd mielőtt belenyúl a gömbbe ránk mosolyog. - Soha ne hagyjon el a remény - mondja, és húz.
Nyelek egy nagyon, és várom, hogy olvassa már a nevet, de vár egy pillanatot majd mondja is.
- Gwendolyn Sophia Castle - kiabálja.
Nem lepődöm meg, sőt nem is erőltetem magam. Előre lépek a tömegből és elindulok kifelé. A hangok nem jutnak el a tudatomig, csak az, amikor valaki belém csimpaszkodik.
[color indigo]- Nem mehetsz, kérlek, nem hagyhatsz itt minket -[/color] hallom meg Martin hangját, aki éppen belém kapaszkodik.
- Állj vissza a sorba - guggolok le hozzá - Tudtuk, hogy ez lesz, várható volt - ölelem meg, mikor éppen egy nagyobb szélroham söpör végig a téren. A szalag erre már elenged, a fekete szalag kirepül belőle, és a fekete hajam a vállamra omlik.
Amint elengedem az öcsémet, egy rövid úton eljutok, majd felmegyek a pódiumra. Senki sem szól semmit. Katherine bemutat majd a fiúk gömbjéhez lép.
color=crimson]- Nézzük ki a szerencsés fiú -[/color] mondja, majd kihúzza a nevet. - Nos, érdekes mert ez nem más, mint Martin Gregor Castle.
Hallom, ahogy anyám felsikolt. Én pedig szédülni kezdek, és hátrálok, hogy neki tudjak dőlni a falhoz. Nem, ez nem velem történik, nem mehetünk mind ketten, és hirtelen a reggel olyan távolinak tűnt. Ekkor valami olyan történt, ami páratlan az ötödik körzetben.
- Én jelentkezem helyette a viadalra - lépett elő Damien, a polgármester fia…



A békeőrök egy kis szobába kísérnek, ahol kb. egy órám van arra, hogy elbúcsúzzam a szeretteimtől, és a barátaimtól.
A szoba maga nem volt nagy szám, volt egy kis - rácsozott - ablaka, egy szőnyeg a padlón, és egy píros kanapé a szoba végében. Hát, igen ez nagyobb pompa, mint ami nálunk van otthon.
Amikor először kinyílik az ajtó anyám, és az öcsém lép be rajta. Mind a ketten egyből rám vetik magukat. Mondjuk amint végig néztek rajtuk, már kicsit jobban voltak. Anya ruhája, kicsit koszos, és Martin arca padig piros a sírástól, de ezt leszámítva semmi sem volt.
- Nyugi - kezdem el őket nyugtatni. - Minden a legnagyobb rendben lesz - hazudom.
- Annyira megijedtem, hogy… - kezdi anya, de elharapja a mondatot.
- Ne, nem történt semmi baj - mondom anyának, aki már velem szemben áll. Majd amikor körülnézek, veszek észre egy, akarom mondani kettő furcsa dolgot.[color:8f60= dodgerblue]- Hol van apa, és a nagyi? - kérdezem riadtan.
[color:8f60= sandybrown]- Ne aggódj, a nagyi utánunk jön, apád pedig… na, őt nem tudom, hogy mit csinál, de biztosan jönni fog - nyugtat meg anya.
- Lejárt az idő - szól be a békeőr.
Anya még utoljára megölel, majd elszakítja tőlem a kisöcsémet, és kimennek az ajtón. Amikor az legközelebb nyílik a nagyi lép be rajta. Én már azt terveszem, hogy a nyakába ugrom, de ő nyugalomra int, és leül mellém a kanapéra.
- Drágám. Tudtuk, hogy eljön ez a nap, ugye? - kérdezi, majd megfogja a kezemet, amit eddig az ölemben nyugtattam.
Én, csak bólintok.
- Rendben, akkor most elmesélek neked egy rövid kis történetet - mondja, majd hozzá is kezd. - Szóval, te nem ismerted a nagyapádat, két éves voltál, amikor meghalt, de tudnod kell, hogy ő egyszer megnyert egy viadalt. Tizenhárom éves volt, senki sem jósolt neki győzelmet, de nyert. Később ebből botrány lett, mert csalással vádolták meg. A viták, és tárgyalások végül évekig elhúzódtak, mire a nagyapád kijelentette, hogy ő lemond mindenről, ami a győzelemmel jár. Erre a kedélyek megnyugodtak, és a téma, feledésbe merült. Senki nem emlegette fel, de mindenki tudja, hogy jogtalan volt, mert a Viadalon nem lehet csalni. De a lényeg, hogy amikor megszülettél, nagyapád meglátott, és azt mondta rád „igazi harcos lesz belőle”. Persze mindenki furcsán nézett rá, elvégre majdnem meghaltál a szülésnél, de ő váltig állította, hogy igazi harcos leszel. És igaza lett. Jobb voltál, mint a nővéred, gyorsan tanultál. Gwen, drágám. Egy nagyon kevéske esélyed van, arra, hogy túléld - mondja a nagyim, majd elengedi a kezem, és megölel.
Pont ekkor nyílik ki az ajtó, hogy mennie kell. A következő látogatók, a barátaim. Sorban egyenként. Jól esik amit mondanak, és az is, hogy szorítanak nekem. Már nagyon a vége felé jár az idő, amikor megint kinyílik az ajtó. A szívem nagyot dobban, mert azt hiszem apám lép be, de tévedek. Damien anyja állt előttem.
- Jó napot - köszönök esetlenül.
Őszintén, nem értettem, hogy mit keres ott. A fia a másik kiválasztott, aki az ÉN öcsém helyett jelentkezett. Csak értetlenül állok a nő előtt, aki szépen fel van öltözve. Látszik, hogy nemrégen sírt. De nem mond semmit, feszült csend uralkodik kettőnk között. Már éppen kérdezni akartam volna, amikor ő törte meg a csendet.
- Köszönöm - mondta egyszerűen.
Erre leesik az állam, mivel a hangjában nincsen se szemre hányás se rosszallás, tényleg hála van benne. Többet nem is mond, megölel néma döbbenetemben, majd ki megy az ajtón. Ezt e viselkedést nem is tudom hová tenni, de nincs is időm, mert végre az láp be az ajtón, akit annyira várok. Itt az apám.
- Istenem, apa, már azt hittem el se jössz.
[color olive]- Én is azt hittem nem érek ide - [/color]mondja majd elém tart egy levelet. - Tessék, ezt a nővéred írta neked. A ruháival együtt kaptuk meg. Az volt a kívánsága, hogy csak akkor adjam neked oda, ha kiválasztott leszel - én csak bólintok, majd átveszem a levelet.
Feltett szándékom kinyitni, de az apám lefogja a kezemet. Én kérdőn emelem rá a tekintetemet.
- Azt kérte, közvetlen a viadal előtti napon nyisd ki.
- Értem - bólintok, és elrakom a levelet, majd apára nézek, és olyat mondok, amit másnak soha nem mernék. - Apa, félek. Nem akarok meghalni. Én élni akarok, itthon. Veled, anyával, Martinnal, és a nagyival. Én nem akarok meghalni a Viadalon, valami olyan miatt, ami 100 éve történt - hadarom el mind ezt, és a könnyeimmel küszködök.
- Kicsim - sodor ki egy tincset az arcomból. - Nem ígérek neked semmit, minden rajtad áll, de azt tudnod kell, hogy bízom benned. Igen lesznek nálad nagyobb, erősebb, és tapasztaltabb gyerekek, sőt most fellőttek is, de erősnek kell lenned. Viszont, ha adhatok egy tanácsot, mindenki messzire kerülj el. Ne szeress meg senki, és nem mutasd meg mihez értesz valójában. Tettesd magad bénának, olyannak, mint, aki semmihez sem ért - mondja majd egy kis dobozt vesz elő a zsebéből.
- Csillagszóró - lepődök meg teljesen.
- Igen, egy új doboz. Használd, ahogy tudod. Ha nagyon erősködsz, beengedhetik az arénába mivel nem fegyver. Ártani senkinek sem tudsz vele. Ez csak játék, de te érted mire gondolok. Ugye?
[color=dodgerblue]- Igen - bólintok, majd elveszem a 24 darabos dobozt. Majd megölelem apám, mielőtt kivezetik az ajtón.
Furcsa, de ő adta nekem a legtöbb erőt eddig. Éppen leülök a fotelba, amikor nyílik az ajtó és Katherine lép be rajta.
- Ideje indulni - mondja, majd békeőrök társaságában kivezet a szobából egészen a kocsiig. Az úton beszél valamiről, de nem nagyon figyelek oda, inkább görcsösen szorongatom a kezemben lévő dobozt, és levelet. Amikor beültetnek a kocsiba, pont a női mentor mellé kerülök. Ránézek egy pillanatra majd nekidőlök az ablaknak, és félszemmel nézem a tájat. A tájat, amit soha többé nem fogok látni, mert halálra vagyok ítélve…
Vissza az elejére Go down
 
Ötödikkörzet
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The hunger games :: Viadal :: Aratásnap-
Ugrás: